Az Accordi magiari 1928-as megjelenését követően azonnal megfogalmazódik Sirolában a folytatás gondolata. Már 1929 elején azt írja Babitsnak, hogy egy újabb köteten dolgozik, sőt már 30 versfordítással el is készült.2 Sajnos Babits válaszait nem ismerjük, de az egyre sűrűbb Sirola-levelek alapján jól kirajzolódik, hogy a formálódó kötet munkálataiban Babits is segítette: kölcsönadta könyveit, és közbenjárt, hogy mások is küldjenek Sirolának köteteket, valamint szakirodalmi munkákat is ajánlott és talán küldött is.3 A folyamatosan érkező és egyre barátibb hangú levelek alapján érthető, hogy Sirola Babitsot kérte fel a kötet előszavának megírására.4 Babits a felkérést elvállalta,5 és szinte postafordultával el is küldte az előszó szövegét magyarul, amit Sirola fordított olaszra.6

Babits előszava egyrészt kiemeli a fordítás nemzetek feletti kultúraépítő szerepét, valamint azt, hogy a fordítás mindig a célkultúra irodalmi és nyelvi gazdagításában érdekelt. Sőt a nyelvi, irodalmi, s ezáltal emberi közeledés leghatékonyabb eszköze a műfordítás, azon belül is a versfordítás, hiszen „két nemzet, mely egymás lírai költészetét igazán ismeri, ellensége [egymásnak] talán soha többé nem lehet”.7 Babits fordításpoétikájának olyan sarokkövei ezek, amelyek a diákévektől kezdődően jellemzik Babits gondolkodását, és szinte minden fordításának elő- vagy utószavában visszaköszönnek.8 Az alaptétel kimondása után tér rá az előszó a magyar költészet különleges „rokontalan” és egyben kettős identitásának bemutatására: a „tudatos europeizálódás mögött a magyar lélek az ő tudattalan mélyein ázsiai maradt, aminthogy ázsiai a nyelv is, az érzését, gondolatát formáló”.9 Sirola munkájának méltatása ezek után következik. Babits hálásan ír a fordítóról, aki a „latin szó különleges varázsával” öltözteti „nemes köntösbe” „szerény szavainkat”.10

Az előszóval ellátott kötet már készen állt 1930-ban, ám Sirola nehezen talált kiadót, így két évet késett az antológia megjelentetése. Eközben a fordító nyilván csiszolgatta a szövegeket, és ahogy hozzájutott újabb magyar költők műveihez, egy kicsit módosult a tartalom is: Illyés Gyula és Reményik Sándor versei csak ebben a fázisban kerülnek a kötetbe, ellenben Mécs László kikerül az antológiából.11

A kötet 19 magyar költő verseit közli Sirola olasz fordításában. A szám szerinti megoszlás a következő:

Ady számszerűleg is kiemelt szerepét Babits előszava is megerősíti, amikor a „legnagyobb modern költőnk” titulussal hivatkozik rá. A válogatás többi szerzője és a közölt mennyiségek Sirola preferenciáit tükrözik: a Babitscsal folytatott levelezésében láttuk, hogy eleinte nehezen tájékozódott a korabeli magyar irodalmi életben, többször kér versköteteket és szakirodalmat is. Az antológia végén közöl egy bibliográfiát, amelyben a fordított szövegek eredetijeinek lelőhelyadatain kívül felsorolja azt a pár szakirodalmi tételt is, amely segítette a munkáját. Két összefoglaló jellegű mű szerepel a listán – talán éppen Babitstól kapta őket –: Komlós Aladártól Az új magyar líra és Várkonyi Nándortól A modern magyar irodalom.12 Mindkét monográfia friss munka, és jórészt az a kánon jelenik meg bennük, ami Sirola antológiájában is visszaköszön. A női szerzők itt is kivételt képeznek: mind Komlós, mind Várkonyi könyvében talán Lesznai Anna a legtöbbet szereplő női szerző, ám ő nem kap fordítást Sirolától, ellenben két-két vers jut Török Sophie-nak, Reichard Piroskának és Mollináry Gizellának, holott ők egyáltalán nem visznek jelentős szerepet a két irodalomtörténeti összefoglalóban. A válogatás szempontjaival és a kialakult névsorral Babits minden bizonnyal egyetértett. A levelezés alapján világos, hogy lett volna alkalma – és talán volt is – megírni a javaslatait.

A kötetet uraló fordítói stratégia a szövegek tartalmilag hű visszaadását célozza. Az olasz szövegek szinte szó szerint követve próbálják áttenni a magyar verseket, és a sortördelés általában pontos visszaadásán kívül más formai jegyek átültetésének igénye nem vehető észre. Sem a versek ritmusa, sem rímelése nem jelenik meg a fordításban, s így az olasz szövegek még az olyan zárt formát mutató versek esetében is, mint Tóth Árpád Körúti hajnal vagy Babits Téli dal című szövegei, inkább egyszerű prózai fordításra, legfeljebb szabadversre emlékeztetnek. A tartalomközvetítő szó szerinti fordításra törekvő stratégia további jele, hogy a kötet végére Sirola beilleszt néhány jegyzetet,13 amelyek egy-egy olyan sornak a szó szerinti fordítását közlik, ahol úgy érzi, hogy a főszövegben túlságosan eltávolodott az eredetitől. Például Adytól így fordítja a főszövegben A halál rokonának első versszakát:

Hogy a szó szerinti fordítás jelen esetben nem jelenti az esztétikai igényességről való lemondást, hanem „műfordításról”, vagyis esztétikailag is értékelhető szöveg létrehozásának igényével készült fordításról van szó, arra leginkább a szóválasztás keresettsége alapján következtethet az olvasó. Már a címadás – Szerelem és fájdalom magyar földön – patetikus emelkedettséget kölcsönöz a kötetnek, és a versszövegekben is főleg a kimódolt szóválasztás lesz a költői megszólalás legfőbb ismérve. A zárt formáról való lemondás, a tartalmi pontosság és a lexikai emelkedettség együttes jelenlétét Babits előszava ugyan nem definiálja tételesen, ám érzékelteti, amikor egyfelől úgy véli, hogy Sirola „a művészet bűvös eszközeivel” „tolmácsolja a mi legnagyobb és leglényegesebb mondanivalóinkat”, másfelől fontosnak tartja kiemelni, hogy a fordító a „rímek zenéje nélkül” dolgozik.15