A tavalyi könyvünnepre megjelent életrajzi interjúkötetét Gombár Csaba és Ablonczy Balázs mutatta be a nagyközönségnek, Gyurgyák János moderálta a beszélgetést. A két terjedelmes beszélgetéssorozat összedolgozásából született munka a kilencvenéves Kende Péter életúttörténete. Kozák Gyula 1987-ben Párizsban faggatta Kendét, Kőrösi Zsuzsanna harminc év múlva Budapesten egészítette ki, vitte tovább ezt a munkát. A szerkesztés egyfelől próbálta egységesíteni a teljes anyagot, miközben óhatatlanul megmaradtak (más-más betűtípussal láthatóvá is váltak) a különböző kérdezési szempontok és stílusok. Ez a könyv előnye és egyúttal hátránya is lett.

Előnye annak láttatása, hogy a szociológus Kozák, az 56-os Intézet egyik alapító „atyja”, az OHA (Oral History Archívum) létrehozója milyen módszertani felkészültséggel, átfogó és lényegi kérdések sorozatával viszi végig az interjút, ahogy ebben a szintén szociológus Kőrösi (az OHA munkatársa) is partner. A gondos, sok-sok apró, de lényegi kiegészítéseket tartalmazó utómunka, az 1987 és 2017 között történtek jelen idejű anyagának beemelése színesíti, izgalmassá teszi az életútinterjút. A hátrány abból adódik, hogy a kérdezők személyisége, érdeklődése (meg)fogalmazásbeli egyenetlenségeket szül.

A kötethez írt előszóban (Kende Péter utazásai egy élet útján) Rainer M. János a számvetés és vallomás fontosságáról szól, arról, hogy Kende Péter – állandó útitársként Becski Hannával, a feleségével – miként szelte át Nyugatot és Keletet, milyen kötődései(k) lettek a nagyvilágban.

A tizenhat témára, idősíkra osztott emlékezés a családi gyökerek felől halad a magyar jelenkor legújabb fejleményei felé. Az orvosi végzettséggel rendelkező szabadgondolkodó, Galilei Körös, „felekezeten kívüli” Kende Zsigmond és Hajdu Margit „középpolgári életmódban” nevelték (késői) gyermekeiket, a szintén orvossá lett Évát és a szociológus, politikai esszéista Pétert. Kende egész életútját befolyásolta az a „szívélyes összhang”, a nagyon erkölcsös és befelé forduló családi élet, amit szüleitől örökölt. Finom úri nevelése, modern, progresszív német iskoláztatása (Reichsdeutsche Schule), apja könyvtárában a kortárs szépirodalommal ismerkedve tágította horizontját. Iskolásként még klasszika-filológiai pályára készült (jó latinista volt, ógörögül is tanult), s bár ezt az álmát a háború elsöpörte, de a házitanítóktól felcsipegetett francia műveltségének később igencsak hasznát vette.

Zsidóságának traumájával először a leventeoktatásnál, majd 1944-ben szembesült. Apja (a Lakatos-kormány idején) kormányfői mentesítést szerzett a családnak, de októberre teljesen megváltozott addigi életük, illegalitásba vonultak, ismerősökhöz vándoroltak, hamisított papírokkal béreltek lakásokat. Végül egy portugál védett házból kerültek a gettóba, a felszabadulás a Wesselényi utcai zsidó kórházban érte őket. 1945 tavaszán érezhetően lassan állt helyre az élet Budapesten, így az apai szervezésnek köszönhetően (orvosi egyetemre készülő nővérével együtt) Szegedre utazott, hogy a középiskola utolsó osztályát befejezze. Már ott kiderült vonzódása az újságírás iránt, több volt (apja nyomdokain), mint egy „kávéházi Konrád”: első írása a szegedi MADISZ Utunk című hetilapjában jelent meg (Levél középiskolás társaimhoz). „Inkább voltam közéleti tevékenységre teremtve, mint mondjuk tudományos kutatásra vagy szellemi toronyban folyó műalkotásra” – vallotta Kende debattáns közíróvá válásának történetéről. 1947 tavaszán már a Szabad Nép belső munkatársa (Vásárhelyi Miklós – későbbi főnöke – vitte be a szerkesztőségbe), kiküldött tudósítóként végigülte a Magyar Közösség per tárgyalásait, huszonkét évesen pedig már a külpolitikai rovat vezetői székében találta magát. Egy igen művelt, jó képességű gárda kapott lehetőséget ezekben az években (ami az alapító szerkesztők: Révai József, Horváth Márton, Losonczy Géza, Vásárhelyi Miklós és Betlen Oszkár érdemének tulajdonítható), s bár a szovjet politika vonalán maradtak, annak hangütéseit követték, de stílusuk eltért a Pravdáétól. 1954 karácsonya előtt Kendét (többekkel együtt) eltávolították a laptól, és Szegedre helyezték, ami „egyfajta orosz jellegű száműzetés volt” (167.). Apjával a korábbi távolságtartó viszonya (a lenini–sztálini ideológia hatása alól kikerülő) Kende szabad népes időszaka után bizalmasabbá, őszintébbé vált. 1956 lázas napjaiban Gimes Miklósékkal együtt megalapította a „kommunista párt árváinak lapját”, a Magyar Szabadságot, majd – a forradalom fegyveres leverése után – az Október Huszonharmadikát. 1957. január végén a várható retorzió elől már csak a jugoszláv határ felé szökhetett át, elég nehéz körülmények között, családja, gyermekei nélkül. 1957. május 1-jén érkezett Párizsba, ezzel elkezdődött emigrációs élete és egyúttal pályamódosítása is. Az 1945 őszén elkezdett egyetemi tanulmányait Magyarországon soha nem fejezte be, s bár a Sorbonne-on történelmet és szociológiát hallgatott, semmiféle vizsgát nem tett le. Élete első főiskolai diplomáját a Tudományok Szabad Főiskoláján (École des Hautes Études en Sciences Socialies, EHESS) szerezte. Utána a korszak egyik legnagyobb politikai gondolkodója, Raymond Aron tanítványaként (a szovjet típusú gazdaság működéséről írt értekezéséért) doktorátust is kapott. Hosszú évekig a francia tudományos kutatás nemzeti központjában (Centre national de la recherche scientifique, CNRS) kutató, végigjárva a ranglétrát az igazgatói szintig jutott el.

Nagy Imréék 1958-as kivégzését követő harminc évig a Magyar Füzetek kiadásával olyan politikai tevékenységet is végzett, amelyben az 1989-es magyarországi rendszerváltás hozott változást. Az igazság Nagy Imre ügyben (négy szerzőtárssal együtt szerkesztett, Albert Camus előszavával) kiadott nagyon fontos munkája öt nyelven jelent meg az évek során. Munkatársa volt az 1964-ben megszűnt Nagy Imre Intézetnek. Politikai esszéit – saját bevallása szerint – sokkal jobbnak tartja, mint szakmai tárgyú könyveit. Közírói tevékenységét francia és magyar nyelven is folytatja.

Az óhazába 1988-tól engedték be rendszeresen, ekkortól folytonosan úton volt Párizs és Budapest között. Fontos szerepe volt az ötvenhatos mártírok szimbolikus újratemetésének előkészítésében a később ezért zarándokhellyé váló Pére Lachaise temetőben.

1989-ben részt vett – családi hagyományai okán is – a szabadkőművesség magyarországi újrateremtésében. Rá két évre a budapesti 1956-os Intézet (Litván György, Kozák Gyula, Hegedűs B. András és Kenedi János mellett) egyik alapítóatyja. A Nagy Imre Alapítvány, valamint a Bibó István Közéleti Társaság elnöke, ami széles látókörét bizonyítja. A Nagy Imre-érdemrend tulajdonosa és a Francia Köztársaság Becsületrendje lovagja életének három sorsdöntő fordulópontját emeli ki interjúkötetében: 1944–45, 1953–56 és 1989–90.

Szellemi társával, Hannával hatvan éve él együtt, s mint a „felvilágosodás hívei és védelmezői” a jelenlegi magyar rezsim 90 évesen ismét emigrációra késztette őket…