A gazdaságilag fejlett országok, így az Európai Unió tagországai továbbra is a bőség zavarával küzdenek a maguk beépített anomáliáival együtt. Bár a gazdaságilag fejlett országok mezőgazdasági termékeinek kivitele jelentős, mégis számos élelmiszercikk esetében behozatalra szorulnak. Ennek egyik kiemelkedő példája, hogy az Európai Unió önellátottsága fehérjehordozó takarmányból 60%, ezen belül szójababból és szójadarából 10% körül alakul. A szójafehérje-igény 90%-át az Újvilág országaiból (USA, Brazília, Argentína) származó import fedezi. Itt meg kell jegyezzük, hogy az EU tagországainak többségét uraló társadalmi és politikai GMO-fóbia ellenére az importált fehérjetakarmány mind a genetikailag módosított (GMO) technológia alkalmazásának terméke.

Az Európai Akadémiák Tudományos Tanácsa (European Academies Science Advisory Council, EASAC) Regenerative Agriculture szakpolitikai tanulmánya számos kérdést vet fel, amelyeket célszerű árnyaltabban áttekinteni, mivel a tanulmányra az EU tudományos hivatkozásként tekinthet. Az Európai zöld megállapodás (European Green Deal) által kitűzött célok impozánsak, de ugyanakkor részben ideológiai alapon születtek, és távol állnak a várható realitásoktól. Nem megkérdőjelezve az ökológiai gazdálkodás jelentőségét, de területének jelentős növelése a globális élelmezésbiztonság csökkenéséhez vezet. A nagyüzemi modern mezőgazdasági termelés szembeállítása az ökológiai gazdálkodással káros, mivel a folyamatosan növekvő népesség mennyiségi és minőségi élelmiszer-ellátását, valamint a mezőgazdasági eredetű ipari alapanyagok előállítását az ökológiai gazdálkodás egymagában nem tudja biztosítani.

A világ népességének növekedésével párhuzamosan bővül a települések száma, az iparosodás és az infrastruktúra, ezért ezekre a célokra egyre több termőterületre van szükség. Ezzel párhuzamosan csökken a mezőgazdaságilag hasznosított terület, ahol a fajlagos hozamokat növelni kell a globális élelmiszer-kereslet kielégítéséhez. Az EASAC-tanulmány (2022) szerint a mezőgazdasági termelékenység fenntartása mellett indokolt a biodiverzitás és ökoszisztéma-szolgáltatások növelése. Ma már inkább a mezőgazdasági termelékenység növelésére kell helyeznünk a hangsúlyt az erősödő élelmezésbiztonsági válság leküzdéséhez. Oroszország és Ukrajna az exportkorlátozás miatt alig szállít már gabonát Észak-Afrikába, ahol hamarosan újra éhséglázadások törhetnek ki, sőt az EU-ban is nő az éhezők száma. Ugyanakkor a tanulmány nem írja le, hogy miképpen tartható fenn a mezőgazdasági termelékenység a kitűzött biodiverzitási célok elérése mellett. Arról nem is beszélve, hogy a termelékenység növelésére van szükség, különösen annak fényében, hogy az EU-ban az egy főre jutó mezőgazdasági terület nagyon alacsony, csupán 0,35 hektár (globálisan 0,6 hektár/fő).

A tanulmány számos területen ideológiavezérelt, sőt csalóka vágyálmokon alapul. Elfelejtve azt, hogy a gazdálkodó – legyen szó kis- vagy nagygazdaságról – alapvető érdeke a termőföld termőképessége és a jövedelmező gazdálkodás fenntartása. Jól ismert közmondásunk, hogy a „gazda szeme hizlalja a jószágot” szemlélet minden gazdálkodó alapvető princípiuma. A tanulmány 2030-ig szóló számos célkitűzése megkérdőjelezhető, és várhatóan nem teljesül. Ezt példázza az EU-ban a cukorrépa-termesztés és a cukoripar visszaszorítása, aminek követeztében a közös agrárpolitika (KAP) csökkentette az exportorientált cukor-előállítást, ma már világpiaci áron kell biztosítania az EU cukorellátását. Ez azzal is járt, hogy a növénytermesztés korábbi diverzifikálása jelentős mértékben csökkent, sőt a rövid értékesítési láncokat is háttérbe szorította.

Bár már közel három évtizede minden környezeti, állat- és humánegészségügyi kockázat nélkül termesztenek a nagyvilágban genetikailag módosított növényeket, de az európai társadalmakban gerjesztett GMO-fóbia miatt csak kevés uniós tagország él a technológia növénytermesztési és élelmezésbiztonsági előnyeivel. Üdítő kivétel a spanyolországi Aragónia tartomány, ahol régóta Bt-toxin-gén beépítésével előállított kukoricahibrideket termesztenek, miközben csökkent a rovarirtó szerek felhasználása, hozzájárult a karbonsemlegesség célkitűzéseinek eléréséhez és a rovarkórokozók populációjának visszaszorításához. Az Európai zöld megállapodás és az ezt támogató közös agrárpolitika továbbra sem mentes a GMO- és kemofóbiáktól, ugyanakkor az EASAC Regenerative Agriculture tanulmánya támogatja az újabb biotechnológiai eljárások alkalmazását. A hagyományos nemesítés költséges, idő- és földigényes folyamat. Tekintettel a technikák gyors fejlődésére, mint például a génszerkesztés (CRISPR–Cas9), illetve azok alkalmazásának lehetséges előnyeire, új EU-szabályozásra van szükség. A biotechnológia alkalmazásának tiltása ugyanis akadályozza a mezőgazdasági innovációk fejlődését, pedig ezek az újítások valószínűleg a fenntartható mezőgazdaság és az éghajlatváltozás mérséklésének a kulcsát jelentik.

Még 2030-ra sem várható az éhezés felszámolása. Az évtizedek óta tartó csökkenés után az elmúlt években világszerte nőtt az alultáplált emberek száma, amit a Covid19 hatásai is súlyosbítottak. Ráadásul az egészséges táplálkozás világszerte hárommilliárd ember számára megfizethetetlen. A felelősségteljes fogyasztási és termelési minták a lassabb népességnövekedéssel párosulva csökkentenék az ökoszisztémákra nehezedő nyomást, az üvegházhatású gázok kibocsátását, így több időt hagyva a világnak az éghajlatváltozás káros hatásait mérséklő vagy az alkalmazkodást elősegítő új technológiák piaci bevezetésére és elfogadására. Sajnos a lassabb népességnövekedés ütemét érdemben még nem érzékeljük. Ezért az élelmezésbiztonság, a fenntarthatóság és a gazdák megélhetése előtt álló kihívások kezelése az élelmiszer-termelés alapos átalakítását feltételezi. Az új technológiák a mezőgazdaságot alkalmazkodóbbá és termelékenyebbé teszik, a haszonnövényeket és haszonállatokat pedig toleránsabbá a betegségekkel, a kártevőkkel és a környezeti stresszekkel szemben, beleértve az éghajlatváltozás hatásait. Ezek a technológiák elősegítik a több és biztonságosabb élelmiszer előállítását kevesebb erőforrás felhasználásával, miközben hozzájárulnak a természetes ökoszisztémák, köztük az erdők és a vizes élőhelyek védelméhez. A mezőgazdasági technológiák gyakorlati alkalmazását abból a szempontból kell értékelni, hogy azok hogyan segítenek kielégíteni a gazdák szükségleteit és igényeit a termelékenység és jövedelem növelése érdekében, miközben hozzájárulnak a fenntartható fejlődéshez.