A szerző ugyanis, aki az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem professor emeritusa és a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, kendőzetlen őszinteséggel vetett számot műve hasábjain az élete 1951-től 1985-ig tartó szakaszával. Ezen három és fél évtized történéseit elemezve a tőle megszokott részletességgel és alapossággal – egykori olvasó- és útinaplóira, levelezésére, továbbá levéltári és szakirodalmi forrásbázisra támaszkodva – mutatta be azt a folyamatot, amelynek végén egy Kalocsa melletti település parasztcsaládjának gyermekéből előbb az MTA Történettudományi Intézetének kutatója, majd pedig az újonnan alakult Magyarságkutató Csoport igazgatóhelyettese vált.

Noha a könyv címében az „egotörténelem” meghatározás szerepel, a munka ténylegesen jóval többet nyújt annál. Egy, számos pontján finom humorral átszőtt, lebilincselően izgalmas intézmény- és országtörténet is egyben. Romsics életútja kronologikus sorrendben tárul benne az olvasó elé, a kötet és főszereplőjének földrajzi és intellektuális értelemben vett horizontja pedig folyamatosan tágul, ahogyan egyre előrébb haladunk ezt a minden szempontból nívós kialakítású művet lapozva.

A kiadványnak számos rendkívül érdekfeszítő része van. Ezek közé tartozik példának okáért a második fejezet, amelyben a szerző már-már szociográfiai igényességgel mutatja be a Bács-Kiskun megyei Homokmégy faluhoz tartozó Alsómégy szállást, ahol a gyermekkorát töltötte. Részletes képet kaphatunk a helyi paraszti társadalom életviszonyairól (ruházkodás, étkezési szokások, világi és egyházi ünnepek stb.) az 1950–60-as években, aminek keretében bepillantást nyerhetünk a fiatal Romsics mindennapjaiba is. Ez alapvetően nem különbözött a településen lakó többi fiatalétól: fürdés és horgászat a patakban, libapásztorkodás, kilencévesen elsőáldozóvá válás, a mezőgazdasági munkák idején pedig segítség a családnak. Idővel aztán a nyári szüneteket előbb a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezetben dolgozva, majd a Kalocsai Építőipari Szövetkezet egyik kőművesbrigádjának segédmunkásaként töltötte, ahol arra a sarkalatos felismerésre jutott, hogy bizonyos (fizikai) munkák „tartós végzése alkohol nélkül elképzelhetetlen, de legalábbis pokolian fájdalmas”.

1965-ben viszont a középiskolába készülő Romsicsot a szülei – némi hezitálás után – nem ipari tanulónak adták, hanem a kalocsai I. István Gimnáziumba íratták be. Ez mérföldkőnek bizonyult az életében, hiszen innentől fogva az értelmiségivé válás útján haladt, amelynek főbb állomásai a Szegedi Tanárképző Főiskola, a kecskeméti Bács-Kiskun Megyei Levéltár, valamint az MTA Történettudományi Intézete lettek. Megítélésünk szerint a visszaemlékezés legértékesebb részeinek éppen azok számítanak, amelyek az ifjú Romsics szellemi formálódását taglalják. Habár az 1960-as évek végén megismerkedett az akkori újbaloldali áramlatokkal, és a főiskolán tevékeny „diákpolitikusi” szerepet is vállalt, több negatív esemény hatására azzal szembesült, hogy a „politika mocskos dolog”, és diplomájával a zsebében inkább a szakmai pályát választotta helyette.

A rá jellemző eltökéltséggel már kecskeméti levéltárosként kijelentette, hogy ha harmincéves koráig a várost elhagyva nem sikerül főállású kutatóvá vagy egyetemi oktatóvá válnia, akkor feladja a történetírói ambícióit. Annak érdekében, hogy ezt elkerülje, rendkívüli tudatossággal fogott az idegen nyelvek tanulásához – elsőként a franciához –, olvasmányai tekintetében pedig mindinkább arra törekedett, hogy olyan munkákat vegyen kézbe, amelyek kapcsolódtak a történelmi érdeklődéséhez, illetve amelyekről úgy sejtette, hogy segíthetik őt a századelő magyar történelmi folyamatainak megértésében. Ilyen szerzők voltak egyebek mellett Babits Mihály, Lesznai Anna, Sinkó Ervin vagy éppenséggel Szabó Dezső, akiket aztán még évtizedekkel később is olvastatott a tanítványaival.

Ugyanakkor, nemcsak ezek a momentumok világítanak rá Romsics munkaetikájára, hanem az is, amikor katonakorában, 1970 tavaszán részt vett a Magyar Néphadsereg országos szintű történelmi-politikai vetélkedőjén, ahol „csupán” negyedik helyezést ért el. Dobogóra került azonban az utóbb szintén elsőrangú történésszé váló Karsai László, aki vele ellentétben nem egy alföldi parasztcsaládból, hanem fővárosi értelmiségi közegből érkezett. Ez Romsicsot arra ösztökélte, hogy „nem elég saját közegem elvárásainak megfelelni. Ha meg akarom állni a helyemet, akkor maximumra kell törekednem.”

A tökéletességre törekvés, valamint a tervszerű építkezés jegyében a szerző 1985-re ismert történésszé vált. Konferenciaszereplések, ismeretterjesztő előadások, továbbá kutatóutak alkalmával megfordult többek között a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Svájcban, a Német Szövetségi Köztársaságban és Franciaországban is. A különböző folyóiratoknál már nem ő jelentkezett cikkekkel, hanem a szerkesztőségek kezdték keresni. Első könyve, az 1982-ben közzétett Ellenforradalom és konszolidáció. A Horthy-rendszer első tíz éve a tudományos szakkönyvkiadás piacán napjainkban elképzelhetetlennek számító harminezres példányban jelent meg, és itthon, valamint külföldön egyaránt elismerő fogadtatásban részesült. Művében az 1921 és 1931 közötti bethleni konszolidáció politikai berendezkedését az addig sokak által hangoztatott „fasizmus” helyett a „korlátozott polgári parlamentarizmus” jelzőjével illette, de számot adott a kormányzat „konzervatív reformszellemben” fogant szociál- és kultúrpolitikai eredményeiről is. Mindezt tette azon történetírói hitvallása mentén, melyről az emlékiratában ekként fogalmazott: „az egyetlen helyes és hosszabb távon kifizetődő út a múltunkkal való őszinte szembenézés, a humanizmus és a felelősségvállalás”.

Véleményünk szerint ez a megközelítés minden történész számára hasznosnak bizonyulhat, tanulságokkal szolgál, és maradandó értékeket hordoz. Különösképpen azon ifjú történészpalánták részére, akik a pályájuk elején járnak, esetleg még az egyetemi padsorokban ülnek. Nekik – sőt, nem kizárólag nekik! – iránytűként szolgálhat Romsics Ignác visszaemlékezése, benne a jeles pedagógusnak, Apáczai Csere Jánosnak a szerző által is sokat emlegetett egyik mondásával: „Az tudomány gyükere keserű, gyümölcse penig gyönyörűséges!”