A 2021-es adatok szerint az összes (be)vándorló több, mint harmada (89,3 millió fő) kényszer hatására hagyta el eredeti otthonát, illetve lakóhelyét (UNHCR, 2022). Közülük menekültként tartottak nyilván 27,1 millió főt (21,3 millió fő az UNHCR és 5,8 millió palesztin az UNRWA felügyelete alatt élt), és belső, tehát az anyaország területét nem, csupán eredeti otthonát elhagyó menekültént 52,2 millió főt. A kényszer hatására menekültté válók 85 százaléka a globális Dél országaiban, illetve konfliktusövezeteiben él, mindegy 61 százalékuk városban. A menekültek körülbelül 40 százaléka gyermek. Az UNHCR 2021-re vonatkozó további statisztikái világviszonylatban 4,6 millió menedékjogért folyamodót (asylum seeker) tartanak nyilván. Az öt, menekülteket legnagyobb számban befogadó ország Törökország (3,8 millió), Kolumbia (1,8 millió), Pakisztán (1,5 millió), Uganda (1,5 millió) és Németország (1,3 millió fő) voltak. A származási ország szerinti bontás azt mutatja, hogy a legtöbben Szíriából (6,8 millió menekült), Venezuelából (4,6 millió), Afganisztánból (2,7 millió), Dél-Szudánból (2,4 millió), illetve Mianmarból (1,2 millió) voltak kénytelenek elmenekülni (UNHCR, 2022).

Ami az EU-t illeti, a közösség a népszerű globális migrációs útvonalak célpontjai közé tartozik azok körében, akik az Európába való eljutást még mindig kisebb kockázatnak látják, mint a maradást. Az Eurostat statisztikái szerint 2021. január 1-jén az EU tagállamainak területén élő teljes lakosság (447,2 millió fő) 5,3 százaléka volt nem EU-s állampolgár (23,7 millió fő), illetve mintegy 34,2 millió fő nem az EU területén született (a teljes lakosság 7,7 százaléka). Ehhez képest az EU-tagállamok 2020-ban csupán 729 ezer kérvényezőnek adtak állampolgárságot, és közülük 620 600 fő (85 százalék) volt harmadik országbeli, tehát valamely másik EU-tagállam állampolgára. Az állampolgárságot 2020-ban megszerzők 25 százaléka érkezett Afrikából. Miközben az EU-tagállamok 3,3 millió új tartózkodási engedélyt bocsátottak ki, csupán 1,9 bevándorló érkezett (vízummal) az EU területén kívülről. 2018-ban családegyesítés címén 7,5 millió tartózkodási engedély kiadására került sor, ami az EU-n belül kiadott összes tartózkodási engedély 38 százalékának felelt meg. Az EU-s tartózkodási engedélyek 15 százalékát adták ki munkavállalási céllal, 4 százalékát oktatási céllal, illetve 8 százalékát menekültjogi összefüggésekben (asylum).

Az EU-ban tartózkodó, de hivatalosan nyilvántartott, vagy lejárt vízummal, tehát illegálisan itt élők számát tekintve csak becslések állnak rendelkezésre, amelyek szerint körülbelül 3,9 és 4,8 millió főről beszélhetünk (DG INTPA, 2022). A külső határokon, többnyire a földközi-tengeri útvonalakon keresztül az utóbbi években 149 000 (2018), illetve 120 057 (2019) fő próbált meg illegálisan bejutni. Ez nagyságrendekkel elmarad a 2015-ben, tehát az EUTF létrehozását magyarázó krízis során regisztrált adatoktól (1,04 millió fő). A EU tagállamaiban beadott asylumkérelmek száma az azóta eltelt időszakban, ha nem is egyenletesen, de csökkent: évi 1,28 millió kérelemről (2015) 630–700 ezer közé (2018, 2019). A felsorolt adatok tükrében nem különösebben magas az a 297 ezer pozitívan elbírált ügy, amelynek eredményeképpen a kérvényezők menekültstátuszt (vagy hasonló védelmet) kaptak (2018). Ami az összes menekültet illeti, 2018-ban mindegy 2,6 millióan éltek az EU valamelyik tagállamának területén (DG INTPA, 2022).

A 2020-ban elfogadott új migrációs és menekültügyi paktum (EU Pact on Migration and Asylum) sokak szerint nem megy túl a régi logikák új köntösbe burkolásán, ami az EU-n belüli szolidaritást illeti. Ettől függetlenül lényeges eleme az úgynevezett külső dimenzió, vagyis annak mikéntje, hogy az EU hogyan létesít átfogó, a körülményekre szabott és kölcsönösen előnyös (comprehensive, tailor-made and mutually beneficial) partnerséget azokkal az országokkal, amelyek az Észak felé irányuló migráció szempontjából kiinduló, tranzit-, adott esetben célországnak számítanak. A partnerségi megállapodások célja az úgynevezett root causes, vagyis a mögöttes okok feltárása, illetve megszüntetése; hatékonyabb támogatás nyújtása a menekülteknek és az őket befogadó országoknak, a kapacitások fejlesztése; az embercsempészet elleni küzdelem és a határellenőrzés erősítése; az EU-ban megfelelő jogalap nélkül tartózkodók visszaküldése és visszafogadása kapcsán az együttműködés erősítése a küldő, illetve (új) befogadó országokkal; a legális migráció lehetőségének kiterjesztése. A nemes célok és a politikai retorika ellenére az EU-tagállamok közötti szolidaritás valójában egyfajta védelmi paktumnak tekinthető, amelynek elsődleges célja az irreguláris migráció kontrollálása és visszaszorítása a közös határokon (Karageorgiou–Noll, 2022).1

Ami az utóbbit illeti, az EU nemzetközi segélyezési gyakorlatában a migráció és a kényszerítő körülmények hatására történő lakhelyelhagyás3 (forced displacement) egyaránt jelen volt a korábbiakban is, a 2015-ben történtek azonban ismét ráirányították a figyelmet a kérdésre. A fejlesztési segélyek kézenfekvő politikai lehetőségnek, illetve eszköznek tűntek annak megakadályozására, hogy a 2015. évben kialakult krízis megismétlődhessen – amint azt az EUTF létrehozása, illetve a Törökországgal kötött migrációs alku is jelezte.

Tény ugyanakkor, hogy a migráció összetett és globális probléma, amelynek számos komponense van, köztük politikailag kényes összefüggések is. Ráadásul a globális trendeket tekintve messze nem az EU a legfontosabb célpont, vagyis az EU vezetése sem tehet úgy, mintha a probléma kizárólag Európát érintené. A kontinenseken belüli – Európából jellemzően láthatatlan – migráció valójában nagyságrendekkel nagyobb, mint az EU irányába zajló migráció. Ennek megfelelően, illetve az ENSZ SDG-ben rejlő globális felelősségre, a globális közvéleményre, a civil szervezetek missziójára tekintettel az EU és a partnerországok közötti együttműködés fokozott figyelmet érdemel.

A főigazgatóság hatáskörébe tartozik ugyanakkor az EU és a tagállamok közötti, illetve az EU és a partnerországok kormányaival, hivatalos szerveivel, továbbá helyi civil szervezetekkel való politikai együttműködés kialakítása, párbeszéd folytatása, illetve a partnerségek tartalommal való megtöltése a migrációs kérdések kapcsán (is). Ennek részeként tevékenységének középpontjában a következők állnak: az irreguláris migráció, illetve a forced displacement mögöttes, kiváltó okainak kezelése (a segélyrecipiens országokban); ugyanezekben a partnerállamokban hatékonyabb ellenőrzés alatt tartani a migrációt, illetve a menekültek mozgását kapacitásfejlesztés révén; valamint a migráció fejlődésre gyakorolt pozitív hatásainak maximalizálása.

A tematikus pénzügyi eszközök közül – amelyekre NGO-k is pályázhatnak – a 2014–2020-as költségvetési ciklusban Afrika vonatkozásában is releváns volt a DCI: Public Goods and Challenges (GPPC), illetve a Migrációs és menekültügyi program (Migration and Asylum programme). A rendkívüli költségvetési allokációkat (pl. 2016, 2017) nem számolva ez a két eszköz az előző hét évben 356 millió eurós keretet jelentett (2021-ben 50 millió eurót).

Afrika vonatkozásában, illetve a migráció kapcsán folytatott, EU-s forrásokból finanszírozott együttműködést tekintve az EU kiemelt figyelmét élvezik az alábbi országok: Burkina Faso, Burundi, Dél-afrikai Köztársaság, Dél-Szudán, DRC Kongó, Dzsibuti, Elefántcsontpart, Etiópia, Gambia, Guinea, Kamerun, Kenya, Közép-afrikai Köztársaság, Mali, Mauritánia, Niger, Nigéria, Szenegál, Szomália, Szudán, Uganda és Tanzánia. Az említett országokban végrehajtott kezdeményezések jellemzően az alábbi területekre fókuszálnak: az EU területén tartózkodó észak-afrikai vándorok (bevándorlók) önkéntes visszatérésének és afrikai reintegrációjának támogatása; olyan kezdeményezések, amelyek a migrációs politikát, kormányzatot és menedzsmentet erősítik; a bevándorlók EU-ba csempészésének megelőzését célzó programok; az EU és Afrika, illetve Afrika és az Öböl-államok közötti legális migrációt és mobilitást elősegítő programok; a kényszer hatására történő lakhelyelhagyásra adott koherens, koordinált válaszok megfogalmazása; a migráció és a fejlesztés/fejlődés metszetében álló kezdeményezések támogatása, amelyek a civil társadalmat támogatják, valamit segítséget nyújtanak a diaszpórában élőknek, illetve megkönnyítik a hazautalásokat.

A felsorolás nyilvánvalóan igazolja azokat a megállapításokat, illetve kritikákat, amelyek szerint az EU migrációs politikáját olyan fogalmakkal lehet leginkább jellemezni, mint securitization, militarization, externalization and commercialization (Lemberg-Pedersen, 2018). Ahogyan ez a fogalomkészlet is sejteti, a civil szereplőknek legfeljebb mellékszerep juthat, és választási lehetőségeik rendkívül korlátozottak, tekintve, hogy az EU saját közvéleményére, illetve lakosságának biztonsági percepcióira hivatkozva alakítja migrációs politikáját, kül- és fejlesztéspolitikáját.