A hidegháború befejeződését követő rövid, illúziókkal teli – az 1991-es Irak elleni, ENSZ-felhatalmazású szankció alkalmazásában szimbolikusan megjelenő – időszak elmúltával a nemzetközi rendszer visszatért a centralizált szankcióalkalmazás kivételes szerepéhez és a decentralizált szankcióalkalmazás elsőbbségéhez. A nem katonai szankciók alkalmazásának legfontosabb korlátját az képezte, hogy az elmúlt hetvenhét évben a nemzetközi rendszer struktúrája úgy alakult, hogy az államok túlnyomó többsége a Biztonsági Tanács egyik vagy másik állandó tagjához állt „közel”. Következésképpen csak olyan államok nézhettek szembe központosított szankcióalkalmazással, amelyek egyik állandó tagnak sem voltak a „proxyjai”, és csak olyan ügyben, amelyet valamennyi állandó tag elítélt. Így alkalmaztak szankciókat Rodéziával, a Dél-afrikai Köztársasággal, majd Jugoszláviával és Iránnal szemben. Az előbbiek faji megkülönböztetésre épülő rezsimek létrehozásával és fenntartásával voltak kapcsolatosak. Jugoszlávia agressziója miatt nézett szembe fegyverbeszerzési szankciókkal, míg Iránt nukleáris és rakétaprogramja, közelebbről urándúsítása miatt helyezték szankciók alá az ENSZ BT először 2006-ban elfogadott határozata alapján. (Timofeev, 2018)1