A szankciók között vannak szimbolikus jellegűek: például bizonyos személyek utazási tilalma, sportolók kirekesztése nemzetközi versenyekből, egyes programok törlése kulturális eseményeken, annak megkövetelése, hogy a szankcionált állam szimbolikus szereplői fessenek kedvezőtlen képet saját országuk politikájáról, vagy határolódjanak el attól, amennyiben folytatni szeretnék külföldi karrierjüket. (Az előbbire példa, hogy bizonyos orosz zeneműveket levettek a koncertprogramokból, majd az orosz teniszezők nem indulhattak el egyes grand slam versenyeken, vagy később, ha mégis elindulhattak, szurkolóik nem lengethették az orosz zászlót, végül pedig például az operaénekes Anna Netrebkóval szemben fogalmazódott meg az az elvárás, hogy bírálja Oroszország ukrajnai agresszióját.) A szankcionált állam médiájának „betiltása” már jobban érthető, bár éppen az orosz nyelven sugárzó orosz közszolgálati televízióadókhoz való hozzáférés megakadályozása az Európai Unióban – tekintettel arra, hogy milyen kis számban és kik nézik ezeket – inkább a szimbolikus szankciókkal rokonítja ezt a lépést.1 Azt nem is említve, hogy milyen képet fest mindez az emberi jogok tiszteletéről, különös tekintettel az információ szabad áramlására a nyugati demokráciákban. Ezek a szimbolikus szankciók jelzésértékűek, ami éppúgy üzenetet küld a szankcionált állam lakosságának, mint azoknak, amelyek ezeket alkalmazzák. Ugyanakkor érdemes meggondolni, mennyiben járulhatnak hozzá az efféle szankciók ahhoz, hogy a vezetés manipulatív módon fokozza a szankcióknak kitett társadalom összetartását, arra hivatkozva, hogy üldözik vagy éppen megalázzák az adott népet. Ezt a minden nehézségért és bajért a külső erőket, egyebek mellett a szankciókat alkalmazó államokat felelőssé tevő, az adott állam vezetőinek saját hibáit maguktól elhárító, mintegy maguktól eltoló magatartását és a társadalom ezt elfogadó reakcióját nevezzük „rally around the flag” hatásnak.

A decentralizált szankciók között megjelennek olyanok is, amelyek a fentieknél ugyan közelebb vannak a szankció alá helyezett állam hatalmi struktúrájához, jelentőségük mégis inkább szimbolikusnak tekinthető. Ilyen az adott ország vezetése tagjainak és hozzájuk közel álló személyeknek utazási tilalom alá vonása. Ugyanezeket a személyeket ennél súlyosabban érintheti külföldön lévő javaik befagyasztása, ha nem éppen elkobzása. Itt azonban súlyos jogszerűségi, eljárási, bizonyítási kérdések merülnek fel, amelyeket az ENSZ már 2006-ban azonosított. Ezek az azonosított problémák négy elemet foglaltak magukban. A jogot arra, hogy az adott személyt 1) tájékoztassák, 2) meghallgassák, 3) tanácsot kaphasson, és végül 4), hogy joga legyen hatékony jogorvoslatra (Creutz, 2015, 4). Mivel azonban az egyes államok döntéseinek alapját gyakran titkosszolgálati információk képezik, ezeket a feltételeket többnyire nem teljesítették. Ennek az lett a következménye, hogy azok az államok, amelyek vezetőit, azok hozzátartozóit, üzletembereit szankcionálták, nem jogi eljárás útján próbáltak elégtételt venni, hanem maguk is célzott szankciós listát hoztak létre, méghozzá gyakran úgy, hogy azon az eredeti szankciós listán szereplőkkel azonos funkciót betöltő személyeket tüntetnek fel. Természetesen mind az utazási tilalom, mind a vagyontárgyak befagyasztása esetén ennek többnyire csak az az értelme, hogy jelzést adjanak saját lakosságuknak: nem lehet őket „büntetlenül büntetni”. Hiszen míg magas rangú orosz tisztségviselőknek és úgynevezett oligarcháknak gyakran vannak ingatlanjaik, befektetéseik, bankszámláik, jachtjaik Nyugaton, ugyanez fordítva – mondjuk Oroszországban, Iránban vagy Kínában – nem áll fenn. (Bár talán érdemes megemlíteni, hogy Iránban az 1979. februári iszlám forradalmat követően sok amerikai értéket államosítottak, amelyekről azután egy vegyes bizottság döntött. Oroszországban pedig szintén vannak olyan javak, amelyek elkobzásának tervét jelezték – név szerint Dmitrij Medvegyev, az orosz Nemzetbiztonsági Tanács alelnöke – azokkal az országokkal és polgáraikkal szemben, amelyek megszavazták az ENSZ Közgyűlésében a háborús kárpótlásra vonatkozó határozatot.2) Érdemes megjegyezni, hogy ebben a tekintetben is bekövetkezhetnek változások, hiszen előfordult már olyan eset, amikor egy állam vezetői nem – vagy nem csak – Nyugaton helyeztek el bankbetéteket, hanem másutt is. Ennek emlékezetes példája volt Slobodan Milošević, akinek családja (bátyja és fia) Kínából repatriált forrásokat, míg a jugoszláv rezsim szankció alatt állt.

Ne menjünk bele abba a kérdésbe, miként bizonyítható, hogy az adott személyekhez rokoni szállal nem kötődő személy tulajdonát képező javak nem az adott személy, hanem szankcionált személy tulajdonát képezik. Nyilván előállhatnak olyan helyzetek, amikor egyes lefoglalt javak peres eljárásban visszaszerezhetők. Amikor erre vonatkozóan kérdést tettem fel egy szankciós ügyekben eljáró frankfurti ügyvédi iroda munkatársának, azt a választ kaptam: „Tudja, a demokratikus államok bírósági eljárásai is lehetnek nagyon lassúak és körülményesek.” A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy némelyik másik, az ENSZ Alapokmányába foglalt nem katonai szankciónak, például a postai és távírókapcsolatok megszüntetésének megszűnt a relevanciája.

Dieter Senghaas egy 1984-ben megjelent tanulmányában kifejtette, hogy minden állam az erősségeire hagyatkozik – azt is mondhatjuk, hogy az erős lábán áll. A Szovjetunió esetében ez egyértelműen a katonai erő volt (Senghaas, 1984, 299). Mivel pedig az államok erősségei eltérőek, így az is különböző, hogy mire hagyatkoznak. Természetesen előfordul olyan eset is, amikor téves feltevésre épül erejük azonosítása. Például azt gondolják, hogy az a hatalmi eszköz, amelyre hagyatkoznak, nagy fölényt biztosít nekik, ám kitűnik, hogy ez nem így van. (Például túlbecsülik katonai erejüket, állambiztonsági szolgálataik eredményességét.) Az is előfordul, hogy a hatalmi eszköz csak az adott államnak okozott hatalmas költséggel vethető be, vagy éppenséggel a helyzet nem a partner függéseként, hanem kölcsönös függésként jellemezhető, így a szankciók alkalmazásának ugyancsak nagyok a költségei. (Például a szénhidrogének értékesítése annak az államnak is kárt okoz, amelyik nem tudja, vagy csak alacsonyabb áron tudja eladni, és kárt okoz azoknak az államoknak is, amelyek kevesebb forrás közül tudnak választani, vagy olyan forrásból kényszerülnek venni, amelyik csak magasabb áron hozzáférhető.3)

A világgazdaság növekvő összefonódásának, az ellátási láncokban is testet öltő, kölcsönös függéseknek elvben a politikai célú szankcióalkalmazás ellen kellene hatniuk. A helyzet mégsem ez. A kiszolgáltatottságot egyes szereplők nem tekintik kölcsönösnek, vagy úgy értékelik a helyzetet, hogy a gazdasági kényszer alkalmazása még összeegyeztethető azzal, mert kevesebb kárt okoz, mint amennyi előnnyel jár. Az elmúlt évtized fontos fejleménye annak felismerése, hogy a konfliktusok – mintegy igazolva a kölcsönös függésrendszer létét – szinte azonnal átterjednek más társadalmi jelenségekre. Ezt nevezik „kapcsolódási háborúknak” (Leonard, 2016). A különböző jelenségek közötti kapcsolatok közvetlenebbek, és csökkent az áthatások között eltelő idő is. Leonard gondolatát vitte tovább könyvében Mark Galeotti, amikor felhívta rá a figyelmet, hogy az államok mindent fegyverré tesznek a konfliktusok áthatásának részeként: „A világ összetettebb, és elemei elválaszthatatlanul erősebben összekapcsolódnak egymással, mint korábban bármikor. Az ortodoxia szerint régebben a kölcsönös függőség megállította a háborúkat. Bizonyos értelemben igen – de a háborúkhoz vezető nyomás soha nem múlt el, így helyette az egymásrautaltság lett az új csatatér. Háborúk nélküli hadviselés, mindenféle egyéb eszközzel megvívott, nem katonai konfliktusok, a felforgatástól a szankciókig, a mémektől a gyilkosságig lehet az új normalitás.” (Galeotti, 2022, 18) Galeotti kétségtelenül helytálló következtetéseket szűrt le a közelmúltból – és nem is csak a közelmúltból. Nem Alekszander Litvinyenkóval és Szergej Szkripallal kezdődött a leszámolás az árulókkal és a kettős ügynökökkel. Nem a színes forradalmak külső támogatása tette felforgatásként azonosíthatóvá a nyugati magatartást (Oroszországban). Az USA és az EU Oroszország elleni kereskedelmi korlátozásai sem a gazdasági kényszerítés elsőként alkalmazott eszközei voltak. Elég csak az ismert és elismert eseteket felidézni: Patrice Lumumbával 1961-ben, Salvador Allendével 1973-ban számoltak le, Fidel Castrónak robbanó szivart küldtek. A bolgár ellenzékit és újságírót, Georgi Markovot pedig mérgezett esernyővel ölték meg. A hidegháború idején a szocialista államokkal szemben alkalmazott úgynevezett COCOM-lista is gazdasági szankció volt. A gazdasági kényszer szerepe a globalizáció keretében ugyan megváltozott, de – mint a fentebb említett olasz példából is látható – nem most kezdődött. Következésképpen Galeottinak ebben a tekintetben inkább a folyamatosság és a megszakítottság kettősségéről kellene említést tennie, mintsem teljes fordulatról beszélnie.

A társadalmi élet mind kiterjedtebb területét az államközi összeütközésekbe bevonó magatartásnak az is a következménye, hogy a hagyományosan nem biztonsági szereplőként elhíresült aktorok is biztonságiasodnak. Elég csak azt megemlíteni, hogy a kereskedelmi és egyéb szankciók bevezetése miatt az EU is közelebb sodródott a biztonsági intézményi léthez. Szintén figyelemre méltó, hogy egy hagyományosan semleges állam, Svájc sem tudta „megúszni” a hitvallást. Azt nem tartotta semlegességével összeegyeztethetőnek, hogy a Németország által Ukrajnába szállított Gepard légvédelmi harckocsikhoz leszállítson 12 400 35 mm-es lőszert (Mackenzie, 2022), de azt már igen, hogy csatlakozzon az Oroszország ellen bevezetett gazdasági szankciókhoz. Ezzel viszont magára vonta Moszkva haragját, ami miatt Szergej Lavrov orosz külügyminiszter nem tartotta alkalmas közvetítőnek Svájcot az Ukrajnával zajló konfliktusban (Teslova, 2022).

A gazdasági kényszer alkalmazása összhangban van azzal, hogy az államok hatalmi politikájukban erősségükre vagy erősségeikre hagyatkoznak. Amikor ezeket vizsgáljuk, három tényezőt kell figyelembe venni. 1) A szankciót alkalmazó és a szankcionált gazdaság méretét és diverzifikáltságát. A nagyobb gazdaságok ellenállóbbak, mert több erőforrást tudnak mobilizálni, így sikeresebben tudnak ellenállni a szankciók eredményeként előálló veszteségeknek. A diverzifikált gazdaságok kevésbé függnek más gazdaságoktól, mert több terméket tudnak maguk előállítani. Ennek túloldalán figyelembe kell venni, hogy mire képes a szankcionált gazdaság. 2) A pénzügyi piacokon elfoglalt helyet szintén figyelembe kell venni. Ebben szerepet játszik a világ tőkepiacain betöltött hely és az, milyen tartalék- és elszámolásiegység-szerepet tölt be az adott állam nemzeti valutája. 3) Részvétele a műszaki-technikai eredményekhez való hozzájutásban, beleértve bizonyos kritikus műszaki eredmények esetleges monopóliumát. Ezek a tényezők egyes államok gazdasági szankcióalkalmazási pozícióját felerősítik, míg másokat sérülékenyebbé tesznek. A kereskedelmi, beruházási, pénzügyi, műszaki-technikai szankciók együttese hozhatja meg a kívánt – a szankció alkalmazóját kevéssé sértő, ám a szankcionált félnek jelentős kárt okozó – eredményt. Ha szemügyre vesszük ezt a három pontot, megállapíthatjuk, hogy jelenleg az Egyesült Államok van kiváltságos helyzetben mint szankcióalkalmazó állam. Fent említett objektív előnyeit két további tényező egészíti ki. 1) Hasonlóan ahhoz, amit az elrettentésről tudunk, annak sikeréhez is két elemre van szükség: a képességre és az elszánásra az alkalmazást illetően. Márpedig az Egyesült Államok nem hezitál, ha szankciók alkalmazását tartja szükségesnek. 2) Az Egyesült Államok az elmúlt közel nyolc évtizedben kiemelkedett mint koalícióépítő hatalom, amiben a meggyőzést csak a befolyás egyik eszközeként alkalmazza. A teljes hatalmi spektrum felhasználásával nagyon sokszor volt sikeres abban, hogy hasonló értékvallású államokat meg tudjon győzni arról, csatlakozzanak hozzá – kövessék – gazdasági kényszer alkalmazásában. Ebben a tekintetben a világ egyetlen más nagyhatalma sem hasonlóan sikeres.