Az eredeti6 2016-ban közzétett PETRA-E keretrendszer nyolcféle kompetenciát sorol föl, amelyek többé-kevésbé elengedhetetlenek a műfordítóképzéshez: transzfer, nyelvi, szöveg-, heurisztikus, irodalmi-kulturális, szakmai, evaluatív és kutatási kompetenciát. Ezek minden szinten (kezdő, haladó tanuló, pályakezdő hivatásos, haladó hivatásos, szakértő) egyre gyarapodó tudást, tapasztalatot jelentenek, természetesen nem egyforma méretűt, ahogy maga a fejlődés a különféle kompetenciákban sem egyenletes: például amikor egy irodalomtudóst felkérik élete első műfordítására, könnyen előfordulhat, hogy az illető transzferkompetenciája még csak kezdő szinten van, míg a nyelvi és/vagy az irodalmi-kulturális már eléri a haladó hivatásosét, vagy akár a szakértőét. A kompetenciák továbbá eltérő mértékben szükségesek a hivatáshoz, hiszen például a szakmai ismeretek közé tartozik a szaktudás továbbadásának hajlandósága és képessége is, ezekkel pedig nem mindenki rendelkezik, valamint a kutatási kompetencia tartalmazza az elméleti-tudományos tájékozottságot is, amit sok műfordító egyáltalán nem tart lényegesnek. A keretrendszerben nem szerepel a műfordítás történetének vagy a műfordítói etikának beható ismerete, és alig esik említés digitális kompetenciáról, holott a 21. században enélkül már nem könnyű elboldogulni.

Minden egyes kompetenciához tartoznak ún. deszkriptorok, olyan jellegzetes vonások, amelyekkel a készítők leírják az adott kompetencia tartalmát, majd ezekhez a jellemzőkhöz rendelik az egyes szinteken elvárható tudást, például a nyelvi kompetenciának jellemzője a nyelvi variáció kezelése, amelyet fel kell ismerjen már egy kezdő műfordító is, a haladó tanuló ezt alkalmazni is képes, míg egy pályakezdő hivatásos már magáévá is tudja tenni az átültetendő szöveghez illő nyelvi variációt. (A PETRA-E keretrendszerhez ld. Pusztai-Varga, 2018; Gulyás, 2021 és mások tanulmányait.)

Saját felmérésem ennél jóval egyszerűbben, a pályaíven pillanatnyilag elfoglalt helytől függetlenül, általánosságban kérdezett rá a véletlenszerűen felsorolt, műfordításhoz szükséges, korábbi műfordítás-oktatói és kutatói tapasztalatok alapján kiválasztott 19 kompetenciára, s mindnél azok fontosságát firtatta. Mint az 1. ábrán látható, ezt a részt sokan töltötték ki (77–81 fő), s meglehetősen egyöntetűek a vélemények arról, mi igazán fontos a gyakorló műfordító szemszögéből.

A felsoroltak közül a készségek nem taníthatók, tehát ha valakiből hiányoznak, vagy csak egészen kis mértékben vannak meg benne, akkor valószínűleg nem lesz belőle műfordító. A műfordítói körök – a szakmai közvélekedés – szerint az adottság, a tehetség meghatározó tényező, nélküle, legalábbis elvben, senki sem lehet műfordító. (Ha ez így van, akkor nem szakmáról, sokkal inkább hivatásról beszélhetünk.) Azonban valamicske ezekből a készségekből szinte mindenkibe szorul, s az igenis fejleszthető. Manapság egyre inkább fejlesztendő is, mert a gyors, kapkodó üzenetváltások korában a fogalmazás- és kifejezőkészség, a precíz nyelvi megformálás visszaszorult, sokkal elterjedtebbé vált a sablonok, közhelyek használata: minél több találatot dob ki rá a Google, annál elfogadhatóbbnak számít az illető szó vagy nyelvi fordulat. A sajátos egyéni nyelvhasználat kiment a divatból, holott „a stílus maga az ember”,7 s a műfordító természetéből fakadóan stílusművész kell legyen, aki mindig az épp aktuális szerző „bőrébe bújik”, akárcsak a színész a szerepbe (Radó, 1909: 23). Ez az alakváltás – ami szerintem az alkotó-, illetve az alkalmazkodókészség egyik tanítható része – meghatározó eleme a műfordítói habitusnak. Hiányában a műfordító hangja mindig kihallatszik az elkészült fordításból, ahogy ez többé-kevésbé megszokott a magyar műfordítói hagyományban (pl. Bartos Tibor esetében8), amely leginkább az egyéb művészi tevékenységükről ismert alkotókat (próza- és drámaírókat, költőket stb.) ismeri el műfordítóként is (pl. Devecseri Gábor, Rakovszky Zsuzsa, Szabó T. Anna, Varró Dániel stb.). A többi – a nyelvek és a kultúrák, a műfajok ismerete, valamint a szókincs – természetesen tanítható, csakúgy, mint a fordítási stratégia és a fordítás-előkészítés munkálatai, ideértve az adekvát szemléletet és értő olvasást is, ezért ezeket tekinthetjük a műfordítás szakmai részének.

Mint várható volt, a nélkülözhetetlen tulajdonságok között csak kismértékben vannak jelen a veleszületett adottságok (4), bár jelentőségük nagy, és jóval hangsúlyosabban szerepelnek az elsajátítható szakmai ismeretek (15), így aztán a műfordítók szerint szükséges formális, lehetőleg egyetemi diplomát adó műfordítóképzés és műfordításból megszerezhető DLA-fokozat észszerű és megvalósítható elképzelés, hiszen művelése főként átadható tudáson és elsajátítható ismereten alapul (vö. Csikai & Kóbor, 2021). Ráadásul a szakma intézményesülése és professzionalizálódása jelentősen növel(het)né a műfordítók anyagi és erkölcsi megbecsülését – mindkettővel régóta adós a magyar kultúra.