A 2018-as felmérésben mért legfontosabb készségek a következőképpen sorolhatók be a PETRA-E keretrendszeren belül: a fogalmazás-, kifejező- és alkotókészség a transzferkompetencia (célnyelvi szövegek létrehozása, irodalmi kreativitás); a szókincs, a cél- és a forrásnyelv ismerete a nyelvi kompetencia (forrás- és célnyelvi kompetencia, nyelvi variáció); a fogalmazás- és kifejezőkészség, a műfaj ismerete a szövegkompetencia (irodalmi műfajokban való jártasság, irodalmi technikák alkalmazása, stílusjegyeket tartalmazó célnyelvi szöveg létrehozása); a forrás- és célkultúra, forrás- és célnyelvi irodalom, valamint a világirodalom ismerete az irodalmi-kulturális kompetencia (a forrás- és a célnyelvi szöveg elhelyezkedése, kultúraspecifikus elemek megértése, interkulturális és -textuális készségek); az alkalmazkodókészség pedig talán a szakmai kompetencia, feltehetően a kapcsolatépítési készségek körébe illeszkedik, bár az a gyanúm, hogy ezen többen is a fordítandó író stílusához, nyelvezetéhez való alkalmazkodást értették, s ebben az esetben inkább a szövegkompetenciához tartozik. A fogalmazás-, illetve a kifejezőkészség pedig két kompetenciába is illik, hiszen az átvitelhez is, és a szövegalkotáshoz is elengedhetetlenek.1

 

 

Galambos is azt állapítja meg, hogy válaszadói a szöveggel, nyelvvel, kultúrával összefüggő készségekre és tudásokra helyezik a hangsúlyt, az elméleti-tudományos kompetenciák háttérbe szorulnak, s a pályához kapcsolódó egyéb ismereteknek jóval kisebb jelentőségük van a műfordítók szemében. A felmérés talán legmeglepőbb eredménye az, hogy a mezőny közepén elhelyezkedő két tétel, a problémamegoldás, stratégiák ismerete és tudatos alkalmazása, illetve a fordítástechnikák ismerete valamivel átlag alatti pontszámot ért el, holott mindkettőről azt tételezné föl a fordításkutató, hogy nélkülözhetetlenek a műfordítói gyakorlatban. Érdemes lenne utánajárni, mi okozhatja ezt. Mind a műfordítás tudományos vizsgálata, mind az utánpótlás nevelésének szempontjából elszomorító, hogy az ezekhez leginkább szükséges kompetenciák szorultak az utolsó helyre – habár a megfelelő kutatási módszerek ismerete és helyes alkalmazása megítélésem szerint elengedhetetlen magához a műfordítói munkához is, s hiányát ékesen bizonyítja, hogy a különféle műfordítói csoportokban feltett ilyen jellegű kérdések jelentős hányada rövid internetes kereséssel könnyen megválaszolható.

 

 

Mint látható, bár vannak átfedések a vizsgálatok között, összehasonlításuk nem vagy csak erős fenntartásokkal lehetséges. Az is szembeötlő, hogy – alighanem terjedelmi korlátok miatt, no meg mert nem elvárás a magyar fordítástudományban az olvasók számára egyértelműen tisztázott, precíz fogalomhasználat – egyik felmérés sem határozta meg, hogy pontosan mit is ért az általa használt kifejezések alatt, még olyan többféleképpen értelmezhető tételek esetében sem, mint „műfordítói készségek” (Burkus), „filológiai ismeretek” (Galambos), vagy „alkalmazkodókészség” (Sohár). Érdemes lenne kidolgozni és elterjeszteni egy félreérthetetlen terminológiát a különféle műfordítással kapcsolatos aspektusok jövőbeni felmérésére. A magyar nyelvű szakirodalom eleddig nem törekedett különösebben egy saját, a magyar kultúrába és hagyományokba, valamint a nemzetközi vonulatokba egyaránt jól illeszkedő szaknyelv kialakítására (vö. Klaudy, 2014; Gulyás, 2021), és a főleg nyelvészeti, illetve irodalomtudományi megközelítések magától értetődően a kontextust nyújtó szakterület terminológiáját használják. Az önálló diszciplína elismertetésének azonban előfeltétele a megfelelő és ténylegesen használatos szakszavakból, -kifejezésekből felépülő szaknyelv.