Magyarországon természetesen a magyar nyelv világviszonylatban értett periférikusabb szerepének következtében sokkal nagyobb a műfordítás szerepe, viszont érdekes lehet megvizsgálni, milyen arányban kerülhetnek be mondjuk a magyar piacra a globalizáció következtében dominánsabb angol nyelven írt irodalmi művek mellett más nyelven írt alkotások. Ehhez érdemes figyelembe venni a magyar könyvkiadásra vonatkozó statisztikákat. A KSH 2020-ra vonatkozó részletes felméréséből az derül ki, hogy 2019–2020-ban a Magyarországon megjelent könyvek 30%-a külföldi szerzőtől származott, s ennek 10%-a amerikai, 5,1%-a angol, illetve 3,5%-a német írók alkotása. Kérdés tehát, hogy mennyi „hely marad” a magyar piacon a „kisebb nyelveken készült alkotásoknak”, így például az olasz nyelvűeknek.1

Ehhez kapcsolódóan a kérdőíveket kiegészítő interjúk során feltettem a műfordítóknak a kérdést, milyen gyakran kapnak megbízást olasz nyelvű irodalmi művek fordítására, illetve azok esetében, akik más munkanyelvekről is dolgoznak, milyen az olaszos megbízások aránya más nyelvekből érkező munkákhoz képest. A legtöbb válaszadóm, egy-két kivételtől eltekintve, ritkán kap olasz nyelvről készítendő műfordítási munkát, főként azok hangsúlyozták ezt, akik más munkanyelv(ek)ről is dolgoznak. Érdekes adat lehet az is, hogy több, a szakmában már „befutott”, az olasz nyelvi műfordítás legjelesebb képviselői között számontartott műfordító számolt be arról, hogy egyes esetekben „kiprovokálják” bizonyos megbízásaikat, és maguk keresik fel a kiadókat olyan olasz nyelvű műveket ajánlva, amelyeket vagy személyes indíttatástól vezérelve szeretnének a magyar könyvpiacon megjeleníteni, vagy amelyben egyszerűen piaci potenciált vélnek felfedezni. Mindezt természetesen egy olyan könyvpiac keretei között tehetik, amely ahogy Sohár fogalmaz „a könyvet és vele együtt a műfordítást is egyre inkább közönséges ipari terméknek tekinti” (Sohár, 2019: 274). Ennek megfelelően leginkább az utóbbi esetben, a lehetséges piaci potenciál esetén fontolhatják meg a műfordító ajánlatát a kiadók, ám azt is csak kellő mérlegelés után.

Ha a megbízásaik száma és munkatempójuk tekintetében különböző nézőpontokat is képviseltek a műfordítók, abban a tekintetben, hogyan ítélik meg saját munkadíjukat, már egységesebb válaszadás mutatkozott. 8 válaszadó (53%) rossznak, 3 válaszadó (20%) jónak ítélte a díjazását, viszont csak két válaszadó ítélte nagyon rossznak, ketten pedig nem kívántak választ adni a kérdésre. Érdekes azonban azt is megvizsgálni, hogyan vélekednek a mai magyarországi műfordítók úgy általában a „jó ívdíj” fogalmáról. Ehhez Sohár 2018-as felmérése adhat támpontot, amely kérdőíves kutatás egyik kérdése arra vonatkozott, mit gondolnak a műfordítók megfelelő honoráriumnak egy átlagos nehézségű prózai szöveg fordításáért.

Ebben a kérdésben erősen megoszlott a válaszadók véleménye, a 84 kitöltő csaknem 2/3-os többsége a 40 000 Ft/ív díjazást már jónak vagy kiemelkedően jónak véli, amely 1 Ft/leütést jelent, viszont vannak olyanok, akik már a 35 000 Ft-os ívdíjat is jónak (27%) vagy kiemelkedően jónak (3%) tartják. A felmérés tehát arra a következtetésre jut a magyar piac ismeretében, hogy a legtöbb műfordítónak még a negyvenezer forintos ívdíjért is meg kell küzdenie, holott, ahogy a tanulmány írója is felhívja a figyelmet, az 1 Ft/leütés éppen a fele-egynegyede annak, amit egy szakfordító átlagosan leütésenként kaphat (Sohár, 2019: 276–277).

A fordítás területén belül érdemes lehet szeparáltan megvizsgálni a műfordítók helyzetét a szakfordítókéhoz képest, hiszen több tanulmány is rávilágít a műfordítók fordító szakmán belüli kivételes és „elit státuszára” és az ezzel szemben tapasztalható jóval alacsonyabb díjazásukra. Choi és Lim tanulmánya (2002), mely a koreai fordítók és tolmácsok helyzetét tárja fel, rámutat arra, hogy az egyes szakmák státuszát az adott országban a társadalomban elfoglalt helyük határozza meg, illetve annak mértéke, hogy az adott foglalkozást űzők mennyire helyettesíthetők, mennyire nehéz elsajátítani az adott szakma műveléséhez szükséges kompetenciákat (Choi & Lim, 2002: 627).

Számos, a szakfordítók státuszának elemzésével foglalkozó kutatás (többek között Sela-Sheffy, 2010) megállapítja, hogy a szakmán kívüli laikusok a fordítást úgy általában véve sok esetben egyszerű transzferműveletnek tekintik, amelyhez „csupán” a forrás- és a célnyelv ismerete szükséges. Ahogy az izraeli műfordítók körében készített felmérésből is kitűnik, több műfordító is épp a tekintetben „különíti el magát” a szakfordítóktól, hogy azt hangoztatják, ők nem pusztán „transzferműveletet” végeznek, hanem a szöveg sokkal magasabb szintű újraalkotása a feladatuk. Épp ezzel próbálják sok esetben szakmájuk vonzerejét növelni, és a „kereső foglalkozások” szintje fölé emelni, mintegy a nem kielégítő fizetés kompenzációjaként (Sela-Sheffy, 2010: 132). Sela-Sheffy azonban egy másik kutatásában (Sela-Sheffy, 2016) arra is felhívja a figyelmet, hogy nemcsak a fordítók között, hanem a műfordítók csoportján belül is beszélhetünk egy megkülönböztetett, „elitizált/elitnek tekintett” csoportról, amely a nagyobb szakmai hírnévvel és múlttal rendelkező műfordítókból áll, akik eddigi munkáikkal kivívták a szakma és a laikus közönség tiszteletét, és akik emiatt „privilegizált” helyzetbe kerültek a többi műfordítóhoz képest. Sela-Sheffy az izraeli műfordítók körében végzett vizsgálatokon keresztül bemutatja mind a centrális, mind pedig a periférikus pozíciókban elhelyezkedő fordítókat, és megállapítja, hogy a szakmán belüli létrejött „hierarchia” a professzionalizálódás folyamatának eredménye, mely folyamat státuszharcok következtében indul el. E státuszharcok során bizonyos szakértői csoportok „felsőbbrendűséget” és privilégiumokat követelnek maguknak, szisztematikus tudásukra, készségeikre és munkamódszereikre hivatkozva, melyeket különféle szervezeteken és állami intézményeken keresztül sajátítottak el. Ez a folyamat pedig nemcsak az adott szakmát különíti el a többitől, hanem a szakmán belül, annak képviselői között is határokat húz, szeparálva egymástól a szakma kevés számú szakértőjét a nagyobb számban jelenlévő, kevésbé kvalifikált vagy amatőr gyakorlóitól.

Egyes szakmák esetén viszont a centrum és a periféria közötti határok elmosódhatnak, és Sela-Sheffy szerint ez figyelhető meg a fordítás területén is. Ez annak indikátora lehet, hogy a professzionalizál(ód)ás folyamata még nem zajlott le teljesen, sőt, Sela-Sheffy a műfordítók „elit” csoportját vizsgálva egy ezzel ellentétes irányú folyamatról is beszél. Az „elit műfordítók” egyfajta „autonomizálással” különítik el magukat a többi műfordítótól, illetve a szakfordítóktól. Sok esetben ezt azáltal teszik, hogy olyan imázst kreálnak maguknak, ahol művészként tekintenek magukra, akik velük született tehetségük révén olyan tevékenységet végeznek, amely túlmutat az átlagos kenyérkereső foglalkozásokon, és célját a pénzkeresetnél magasabb rendű küldetésben határozza meg, a kultúra közvetítésének missziójában. Sela-Sheffy ezt az attitűdöt a szakma idealizálásaként határozza meg, ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, ha egy szakma státusza értékét veszti, ez az idealizálás egyfajta „semlegesítő folyamat” is lehet, amikor is a szakma művelői magasabb rendű „értékekre” hivatkoznak, a presztízst fenyegető materiális tényezők, például alacsony fizetés kompenzációjaként (Sela-Sheffy, 2010).

Az általam említett műfordítói munkadíjakat figyelembe véve úgy vélem, érdemes lehet ezt a szempontot is megvizsgálni, különösen, hogy milyen mértékben jelenhet meg ez a fajta kompenzálás egy, a műfordító szakmán belül is kisebbséget képviselő csoport esetén, illetve hogy egy ilyen jellegű „kisebbségi csoporton” belül mennyire figyelhető meg az „elkülönülés” az ún. „elit” és a feltörekvő vagy kevésbé ismert fordítók között.