Rubio-Fernandez és Grassman (2016) mondat–tárgy párosítási feladatát ismételtük meg 30 hároméves (átlagos kor: 43,43 hónap, tartomány: 34–47 hónap) és 29 négyéves (átlagos kor: 53,55 hónap, tartomány: 48–59 hónap) magyar anyanyelvű, egynyelvű, ép vagy korrigált hallású és látású, ismert kognitív zavarban nem érintett gyermekből álló mintákkal, valamint 29 felnőtt kontrollszeméllyel. A gyerekeket a megszokott, budapesti vagy Budapest környéki óvodájukban, egy csendes, elkülönített szobában (jellemzően a logopédus szobájában) teszteltük egyesével az óvodavezető és a szülők írásos, valamint az óvodapedagógus és a gyermek szóbeli engedélyével. A felnőttek a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem hallgatói voltak, és az egyetemen teszteltük őket.

 

A kísérletben összesen hat újszerű metaforakifejezés szerepelt, és mindegyikhez ez a négy tárgyelrendezés-változat tartozott. A verbális kifejezések és a tárgyak Rubio-Fernandez és Grassman kísérleti anyagainak a lehető legpontosabb másolatai voltak, de a magyar nyelv sajátosságai miatt néhol kis mértékben el kellett térnünk az eredetitől. A hat stimuluskészlet leírását l. az 1. táblázatban.

 

 

Egy-egy próba során a gyerekek két tárgyelrendezést láttak az asztalon: vagy a két legókockás elrendezést vagy pedig a két intrinzikus jelentéssel bíró tárgyas elrendezést. A két elrendezés közül kellett rámutatni arra, amelyikre a gyermek szerint a verbális kifejezés utalt. Összesen hat próba volt, ebből minden gyermek három tárgyelrendezéspárt az első címke (legó) kondícióban látott, és a három másik tárgyelrendezéspárt a második címke kondícióban. Latin négyzet dizájnt használtunk, így minden gyermek találkozott mind a hat kifejezéssel ismétlés nélkül. A próbák sorrendjét randomizáltuk. A vizsgálat végén a gyerekek matricát kaptak ajándékba.

 

 

A metaforaértelmezési feladat mellett egy másik – egy héten belül sorra kerülő – vizsgálati alkalommal két kognitív rugalmasságot mérő feladatot vettünk fel a gyerekekkel: a Dimenzióváltás Kártyaszortírozó feladatot (Dimension Change Card Sort Task, DCCS, Zelazo 2006) és a Stroop-feladat nem-verbális, kisgyermekekre kifejlesztett változatát (Lukács et al. 2016). A DCCS-feladatban a gyerekek kártyákat kategorizálnak először szín, majd forma, és végül egy összetett szabály szerint (l. a 2. ábrát).

 

 

A feladat két referenciakártya bemutatásával kezdődik: az egyiken egy piros hajó, a másikon egy kék nyuszi látható. Ezeket a referenciakártyákat jól látható helyre teszi a kísérletvezető. A feladat első szakaszában hat kártyát kell a referenciakártyák alá szortírozni szín szerint. A hatból három kártyán kék hajó, a másik hármon pedig piros nyuszi látható. A kísérletvezető egyenként adja a kártyákat a gyermeknek, és minden alkalommal elmondja, hogy a piros a piroshoz megy, a kék pedig a kékhez. Ha a hatból legalább négyet jó helyre tesz a gyermek, sikeresen teljesítette az első szakaszt. Ezután jön a második szakasz. A referenciakártyák (piros hajó és kék nyuszi) maradnak az asztalon, és most ugyanazt a hat kártyát (három kék hajót és három piros nyuszit) forma szerint kell szortírozni. A kísérletvezető most is egyenként adogatja a kártyákat a gyermeknek, és minden alkalommal elismétli, hogy most a hajó a hajóhoz megy, a nyuszi pedig a nyuszihoz. Ha sikeresen vált szabályt a gyermek és a hatból legalább négy kártyát jól helyez el, teljesítette a második szakaszt. A harmadik, utolsó szakaszban a két referenciakártya marad, de most a szortírozandó pakli 12 kártyából áll: az eredeti hat mellett van hat fekete keretes kártya is, melyből három kék hajót, a másik három pedig piros nyuszit ábrázol. Az új szabály az, hogy ha nincs keret, akkor szín szerint kell szortírozni, ha van keret, akkor forma szerint. Ha a 12 kártyából legalább nyolcat jól kategorizál a gyermek, átment a harmadik szakaszon.