McGarrigle és Donaldson (1974–1975) klasszikus tanulmánya azt mutatta ki, hogy 4–6 éves gyerekek válaszai érzékenyek arra, hogy kivel lépnek interakcióba egy-egy feladat elvégzése során. Másképp értelmeznek egy cselekvést akkor, ha azt egy felnőtt kísérletvezető hajtja végre tudatosan, mint akkor, ha azt egy hebehurgya bábu figyelmetlenségből vagy egy csintalan bábu rosszalkodásból csinálja. A kísérletvezetőtől őszinte, félrevezető vagy viccelődő szándékot kizáró viselkedést feltételeznek. Ezt a konklúziót erősítette meg Bowler és munkatársai (1999) hamis vélekedést tesztelő kísérletsorozata is 4–5 éves gyerekekkel. Szücs és Babarczy (2017) szintén hasonló eredményre jutott iróniaértést vizsgáló tanulmányában 4–7 éves gyerekmintán: még a hétéves gyerekek is inkább a saját tapasztalataik igazságát vonták kétségbe, mint egy felnőtt szavát. Egy rövid metapragmatikai tréning, amelynek során tudatosult a gyerekekben, hogy a felnőtt szava (ironikus kijelentése) és a valós helyzet közötti konfliktust úgy is fel lehet oldani, hogy a felnőtt szavát viccelődésnek tekintjük, látványosan javította a gyerekek iróniaértését. A gyerekek metapragmatikai érzékenységét Hámori (2019) pilóta tanulmánya a társalgáselemzés módszerével is kimutatta hatéves gyermekek spontán beszédében.

 

 

Egy fiatalabb gyerekeket is bevonó vizsgálatban Sudo és Farrar (2020) 3–5 éves gyerekekkel tesztelte annak a hatását, hogy a kísérleti személy milyen mértékben vállal közösséget a kísérleti feladat szereplőjével. A szerzők eredményei szerint idősebb – 4,5–5 éves – gyerekek rosszabbul teljesítettek hamis vélekedés feladatban, ha erősebb affiliáció volt köztük és a célszemély között, azaz kevésbé tudták elképzelni, hogy a saját vélekedéseikkel ellentétes vélekedése legyen a célszemélynek. A fiatalabb gyerekek azonban nem mutattak ilyen hatást.

 

 

A fentiek tükrében tehát elképzelhető, hogy hároméves korban még nem, de négyéves korban már a metaforikus kifejezések értelmezését is befolyásolhatja a beszélő személye, illetve a gyermek elvárásai a beszélő vélekedésére és viselkedésére vonatkozóan. Konkrétan az a hipotézisünk, hogy négyéves gyerekek elvárják egy felnőtt beszélőtől, hogy ne társítson a megszokottól eltérő nyelvi címkét egy ismert, intrinzikus jelentéssel bíró tárgyhoz. Ezért az nem okoz nehézséget, ha egy legókockát nevez a felnőtt kalapnak, az viszont igen, ha egy kutyát nevez annak. Hároméves korban azonban talán még nem alakultak ki ezek az elvárások. Második kísérletünkben ezt a hipotézist vizsgáljuk.