Első hipotézisünk, miszerint a szingleton–gemináta kategóriák feltehetően élesebben elkülönülnek a mássalhangzó-időtartam alapján a felnőttek beszédében, mint a gyermekekében, beigazolódott. A szingleton és gemináta kategóriák között kisebb időbeli különbséget, illetőleg nagyobb átfedést találtunk a gyermekek ejtésében, mint a felnőttekében. Az időtartamok gyermekeknél tapasztalható nagyobb szóródása többek között a beszédszervek felnőttekéhez képest kevésbé stabil szabályozására utalhat. Eredményeink hátterében a mechanikai, vagyis a motoros szabályozás fejlődése mellett az agyi funkciók, illetőleg a kognitív folyamatok (pl. lateralizáció, figyelem, emlékezet) fejlődése is szerepet játszhat, amely kifinomultabb, összetettebb, differenciált cselekvést, valamint magasabb szintű gondolkodást tesz lehetővé.

Második hipotézisünk szerint a gyermekek kevésbé fejlett motoros kontrollja nemcsak a rövid–hosszú kategóriák közötti kevésbé disztinktív kontrasztot eredményezi, hanem az oppozíció másodlagos akusztikai jegyeinek a felnőttekétől eltérő szabályozását is. Ez a hipotézisünk nem igazolódott, ugyanis a gyermekek a célmássalhangzót megelőző és követő magánhangzók időtartamát ugyanolyan módon változtatták a mássalhangzó-kvantitás függvényében, mint az a felnőtt nyelvi produkcióban megfigyelhető. A V1 gemináták előtt hosszabbnak, a V2 pedig gemináták után rövidebbnek bizonyult, mint szingleton-környezetben.

Harmadik hipotézisünk a nazális és az explozíva konszonánsok különbségeire utalt a mássalhangzó-hosszúság tekintetében. A nazálisok esetében a mássalhangzó-időtartam alapján nagymértékben elkülönültek a szingletonok és a gemináták egymástól; mind a gyermekek, mind a felnőttek ejtésében alig található átfedés a két fonológiai kategória között a fonetikai megvalósulásukban. Ezzel szemben az explozívák esetében, bár a felnőttek jól megkülönböztették a két kategóriát a beszédükben, a gyermekek ejtésében nagymértékű átfedéseket találtunk az időértékekben. Továbbá a G/S arányok nagyobbak voltak a nazálisok esetében, mint az explozíváknál. Beigazolódott tehát, hogy a beszélők élesebb időtartamkontrasztot alkalmaznak a nazálisok hosszúságának produkciójában, mint a zöngétlen explozívák esetében. Nemcsak a mássalhangzók időtartamában jelentkezett a mássalhangzótípus szerinti eltérés, hanem a megelőző magánhangzó időtartamában is, ami a gemináta nazálisok esetén jelentősen hosszabban realizálódott, mint más hangok esetében. A nazális–explozíva különbségek általában életkortól függetlenül megmutatkoztak, ami arra utal, hogy a gyermekek 7–8 éves korukban már a felnőttekhez hasonló módon érzékeltetik a beszédükben a különbséget a két mássalhangzótípus között a fonológiai hosszúság produkciója során.

A jelen vizsgálat egyik korlátjaként megemlítendő, hogy a kutatás anyaga nem kontrollált, mivel spontán beszédet választottunk. Ezt annak érdekében tettük, hogy természetes(hez közeli) ejtésben figyeljük meg a mássalhangzóhosszúság megvalósulását, vagyis lehetőleg nem hiperartikulált ejtésben. Utóbbi ugyanis felolvasott valódi vagy álszavak esetén erősebben érvényesülhet, és a hosszú mássalhangzók extrém időtartamnyúlásához vezethet. Jóllehet számos fonetikai faktort igyekeztünk kontrollálni, a hangsúly időtartamokra gyakorolt hatását nem tudtuk kizárni az elemzésből, máskülönben nem jutottunk volna elegendő mennyiségű előforduláshoz. Mint ahogyan a különböző nyelvekre vonatkozó vizsgálatok univerzális jelenségként mutatják, a hangsúly utáni pozíció kedvez a gemináták előfordulásának (Payne 2005; Dmitrieva 2017). Továbbá különbségek adódhattak még a tartalmas és a funkciószavak szegmentumidőtartamai között is, amelyeket szintén nem különítettük el vizsgálatunkban. A fonológiai hosszúság másodlagos korrelátumai (jelen esetben a szomszédos magánhangzók időtartama) eltéréseket mutathatnak a másik oldalról határoló hangtól függően, továbbá a magánhangzók fonológiai hosszúságától függően (pl. Issa 2015), a jelen vizsgálat csupán a leggyakoribb rövid magánhangzóra fókuszált.

Korábbi nemzetközi kutatások felhívták a figyelmet arra, hogy a fonológiai fejlődésben meghatározó az adott nyelvben a hangelőfordulások (kontrasztok) gyakorisága (Anderson et al. 2003). Ismeretes, hogy a magyarban a kvantitásoppozíciónak a mássalhangzók körében alacsony a funkcionális terheltsége, disztinktív szerepe és a gemináták felszíni eloszlása korlátozott, ezért a kihasználtság, illetve a gyakoriság szempontjából periférikus jelenségről van szó. Ez összefüggésben állhat azzal, hogy a magyar gyermekek relatíve későn válnak képessé a mássalhangzókat hosszúság szerint (fonématudatosan) elkülöníteni a percepcióban (Gósy–Horváth 2006; Jordanidisz 2015). A 7–8 éves gyermekek produkciójában azt találtuk, hogy a felnőttek ejtésében mutatkozó tendenciák ugyan jelen vannak náluk, a kvantitás fonetikai realizációja azonban még jellegzetes gyermek–felnőtt eltéréseket mutat. Továbbra is megválaszolatlan az a kérdés, hogy a gyermekek ejtésében a mássalhangzó-hosszúság realizációja mely életkorban közelíti meg teljesen a felnőttnyelvi ejtési mintázatokat. Ennek vizsgálata több életkori csoport bevonásával a további terveink között szerepel.