A szenzoros és motoros működést irányító elsődleges kérgi területek azok, amelyek elsőként érik el a felnőttszintű érettséget. A szenzoros működés eltérései (alul- vagy túlműködése) a neurodevelopmentális zavarok szinte mindegyikében és eseteik többségében megjelenik. Autizmus esetében mintegy 90%-ban van jelen szenzoros túlérzékenység (Cakar et al. 2023). Cakar és munkatársai a szenzoros (auditív, vizuális, taktilis) stimulusokra adott agyi aktivitás életkori változásait mérték 8–18 éves kor között ASD-ben és tipikus fejlődésben. Azt találták, hogy a szenzoros túlérzékenység elsősorban kamaszkor előtt okozott mérhető aktivitáskülönbségeket az ASD csoportban a kontrollokhoz képest. Ezek a különbségek 13 éves kor fölött fokozatosan eltűntek. Ez azt mutatja, hogy autizmusban a szenzoros működés megkésett érése jellemző.

Felmerül a kérdés, hogy vajon mekkora hatékonysággal fogja feldolgozni és értelmezni a pragmatikai jelentést az a neurodivergens agy, amelyre a szenzoros kérgi területek túlműködése vagy éppen alulműködése jellemző. Vagyis a beérkező vizuális, verbális és auditív ingereket vagy válogatás és szűrés nélkül „engedi tovább” az értelmezés neurális útvesztőjébe, vagy éppen ellenkezőleg, a releváns ingerek tovább sem jutnak a szenzoros szűrőn (a szenzoros túl- vagy alulműködés neurális összefüggéseiről l. bővebben pl. Cardon 2018). Mindkét működés eredménye lehet, hogy az implicit jelentés megértése szempontjából releváns ingerek vagy elvesznek az ingerek ki nem szűrt halmazában, vagy eleve el sem jutnak a feldolgozásig. A pragmatikai jelentések megértésének alapvető feltétele a különböző kontextuális, vagyis környezeti, szociális, kognitív, affektív, külső és belső ingerek feldolgozására és – ezzel egyidőben – a releváns ingerek integrálására való képesség. Jól ismert, hogy az autizmusban érintett elme gyakran nem tudja megjósolni az adott helyzetből, szituációs kontextusból várhatóan következő eseménysort; vagy éppen nem tudja prediktálni, hogy a környezetből származó mely információk lesznek az adott kontextusban fontosak, és melyek nem (Cardon 2018). Ebből következik, hogy nehez(ebb)en lesz feldolgozható például az ironikus megnyilatkozás ironikus volta annak az agynak, amelyik nem tudja „kiválogatni” a környezetből érkező ingerek közül az adott szituáció megértése szempontjából fontosakat. Ha nem tűnik szaliens vokális ingernek az anya megrovó intonációja a De szép rend van a szobádban, kisfiam! megnyilatkozásban a többi beérkező inger között és azokhoz képest, akkor nehezen várható el a gyermektől, hogy felismerje az intonáció és a jelentés inkongruenciáját, ami által megérthetővé válna az irónia.

Nagyon keveset tudunk a szenzoros input hatásáról a pragmatikára és magára a szociális kognícióra, de a rendelkezésre álló kutatások eredményei azonos irányba mutatnak: erős összefüggést találtak a szenzoros túl-/alulérzékenység mértéke és a szociális zavar mértéke között (Green et al. 2018). Green és munkatársai 9–17 éves autizmussal élő és kontroll gyerekekkel végzett vizsgálatukban azt találták, hogy a szenzoros disztraktor bevezetése egy iróniaértési feladatba az ASD csoport szignifikáns teljesítményromlását eredményezte, valamint esetükben csökkent az agyi aktivitás mértéke azokon a területeken, amelyeken disztraktor nélkül magas aktivitás mutatkozott. A szerzők szerint ez arra utal, hogy a szenzoros túlérzékenységgel élők számára a kontrollszemélyekhez hasonló eredményt elérni nagyobb kognitív erőfeszítést jelent, és több agyterület egyidejű aktivitását igényli.

A szenzoros információknak a kontextus más információi közé való integrálásának mikéntjét és hatékonyságát a neurális háttér fiatal felnőttkorig tartó érése mellett az egyén világról való növekvő tudása is befolyásolja. Wang és munkatársai (2006a) felnőttek és gyerekek agyi aktivációjának különbségeit mérték iróniamegértési feladatban. A felnőtt csoportban a gyerekekhez képest szignifikánsan nagyobb aktivációt mértek a gyrus fusiformis vizuális kérgi részén az iróniaértelmezés során. Ez a terület az arcfelismeréssel és érzelemfelismeréssel van kapcsolatban. Az eredmény arra utalhat, hogy a felnőttek jobban támaszkodnak az irónia felismerése során a környezetből származó szenzoros (itt: vizuális) információkra, mint a gyerekek.