A fentebb bemutatott empirikus eredmények egyértelműen azt támasztják alá, hogy a nyelvtanulás már az anyaméhben elkezdődik. A magzat nyelvi tapasztalata már alakítja, módosítja annak beszédészlelési képességeit és azok idegi feldolgozását.

 

A prozódia és általában a hangmintázatok e támogató szerepe önmagában nem új elképzelés – számos fonológiai „csizmahúzási elmélet” (bootstrapping theory) született már korábban is (Morgan–Demuth 1996; Nespor et al. 2008). Sőt, a nyelvtan elsajátításának magyarázatára nemcsak fonológiai, hanem szemantikai (Pinker 2014) és szintaktikai (pl. Lidz et al. 2004) csizmahúzási elméleteket is javasoltak. Ezen elméletek lényege, hogy a nyelvtannak a beszédben közvetlenül nem érzékelhető, absztrakt szerkezeteit a csecsemők úgy sajátíthatják el, hogy más, közvetlenül is érzékelhető elemeket figyelnek meg, használnak „csizmahúzóként”, amelyek az absztrakt szerkezetekkel korrelálnak. Az elméletek abban különböznek, hogy milyen csizmahúzó elemeket feltételeznek. A fonológiai csizmahúzási elméletek például a nyelvtani kategóriákkal, szerkezetekkel korreláló fonológiai jelenségeket tartják csizmahúzó elemeknek. Így például az angolban a szóhangsúly helye korrelálhat a szó szófajával (Cutler–Carter 1987): azonos fonémákból álló szavak esetén jól látható (de általánosabban is igaz), hogy ha az első szótagra esik egy kétszótagú szó hangsúlya, főnévről van szó (pl. ˈrecord ’lemez, felvétel, rekord’), míg a második szótagon lévő hangsúly igét jelez (pl. reˈcord ’felvesz, regisztrál, feljegyez”). A magyarban a szóhangsúly szintén fontos lehet. Bár empirikus bizonyíték csecsemőknél nincs rá, feltételezhető, hogy a fix szóhangsúlynak a folyamatos beszéd szegmentálásában, a szóhatárok jelzésében van szerepe.