A gyermek szókincse – mint a mentális lexikon legnagyobb része – a beszédészlelési és a beszédmegértési folyamatok kölcsönhatásában alakul ki és fejlődik. A feltöltődés szorosan kapcsolódik a gyermek életkorához, a tapasztalatnak és a célzott tanításnak egyformán nagy a szerepe benne (Wilde Astington–Peskin 2004). A legelfogadottabb feltételezés szerint a jelentés elsajátítása az elsődleges, a viszonyok felismerése és használata másodlagos, a jelentésmezők kialakulása viszonylag késői a gyermeknyelvben. A lexikai egységek hálózatelvű felépítése jellemző stratégia az anyanyelv-elsajátításban. A gyermekek valamiféle előprogramozottsággal rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy hogyan tárolják a szavakat a mentális lexikonban úgy, hogy azok a legegyszerűbben hozzáférhetők legyenek. Valószínűsíthető, hogy három-négy éves korukra az alapvető nyelvspecifikus fonológiai reprezentációk már kialakultak a mentális lexikonban, a szemantikai alapú hálózat szerkezetileg működőképes, a szavak tárolása a felnőtt nyelvi rendszer szerint történik, a lexikális hozzáférési folyamatok megközelítik a felnőttekre jellemzőket. Hatéves korra mindezek egyre jobban megszilárdulnak, a lexikális hozzáférési folyamatok felgyorsulnak, a bevésődés, a beszédfeldolgozás rutinjai megerősödnek. A további fejlődés nagyrészt mennyiségi, de számos minőségi változást is tartalmaz. A szóasszociációs kutatások igazolni látszanak a szókincs szemantikai, fonetikai/fonológiai és grammatikai hálózatos elrendezését. A mentális lexikon alakulására is sokféle tényező hat, így a tanulási folyamatok, az ismeretanyag szélesedése, a nyelvi tudatosság érése (Neuberger 2008; Bavin–Naigles 2015; Libárdi 2017).