A referenciális jelenetek megkonstruálása így voltaképpen a kifejtettség és a kifejtetlenség összjátékaként is értelmezhető (l. Verschueren 1999: 26). A diskurzusban megnyilatkozó résztvevő ugyanis mindig számíthat arra, hogy megnyilatkozásának értelmezésekor a befogadóként fellépő diskurzuspartnere képes és hajlandó a relevánsnak tűnő kontextuális ismeretek mozgósítására. Ennélfogva ezeket az ismereteket szükségtelen nyelvi formába öntenie. A diskurzus során aktivált kontextuális ismeretek így közös tudásként jellemezhetők, mégpedig abban az értelemben, hogy a diskurzus mindkét résztvevője feltételezi egymásról a közös, legalább részben azonosan aktiválható, kölcsönösen egymásba ágyazódó háttértudást (tudom, hogy tudod, hogy tudom stb.). A kontextus tehát ebben az értelmezésben nem a résztvevőktől függetlenül, objektív módon létező, hanem a közös figyelmi jelenetekben létrejövő, a résztvevők által együttesen feldolgozott, megértett realitás: olyan interszubjektív viszonyrendszer, amely hátteret ad a nyelvi szimbólumok alkalmazásához, vagyis a referenciális jelenetek közös megfigyeléséhez, együttes megértéséhez (l. részletesen Verschueren 1999: 75–114; Tátrai 2017a: 927–952).

Mindebből az is következik, hogy a jelentés sem olyan – a nyelvi tevékenységet megelőzően létező – mentális objektumként nyer értelmezést, amely nyelvi formába csomagolva a kommunikáció csatornáján keresztül jut el az egyik ember fejéből a másik ember fejébe, ahol a jelentés kicsomagolása megtörténik.2 A funkcionális kognitív nyelvfelfogás szerint az emberek fejében a nyelvi szimbólumokhoz kapcsolódóan a tapasztalatok fogalmi feldolgozása során absztrahálódó sematikus jelentések, azaz típusjelentések vannak. Ám a jelentésképzés nem azonos a maga fogalmi alapjaival. A jelentés létrejöttéhez szükség van az emberi elmék közötti interakciókra is. A nyelvi szimbólumok sematikus jelentése egyfelől ezeknek az interakcióknak az eredményeként alakul ki, másfelől ezekben az interakciókban válik megvalósult jelentéssé (l. Langacker 1987, valamint Tolcsvai Nagy 2017b: 215–234). A jelentésképzés így a diskurzus világában megvalósuló interszubjektív folyamatként írható le, amelyhez lényegileg tartozik hozzá a kontextuális ismeretek mozgósítása. A diskurzusok keretében zajló, ennélfogva kontextusfüggő jelentésképzés mutatja meg a nyelvet a maga funkcionálásában, mégpedig úgy, mint a tudás megosztásának és a cselekvések összehangolásának kidolgozott és rugalmas rendszerét.

A közös figyelmi jelenetekként funkcionáló diskurzusok ugyanis nem csupán a világ együttes megtapasztalását, az azon való megosztozást teszik lehetővé. A diskurzusok egyben közös cselekvésekként is funkcionálnak a világban: olyan összehangolt emberi cselekvésekként, amelyek az egyéb – nem feltétlenül nyelvi természetű – emberi cselekvések összehangolását célozzák meg (Croft 2009). Mindez azt jelenti, hogy a diskurzus mint a kommunikációs igények adaptív kielégítését megcélzó emberi tevékenység különféle megnyilatkozói és befogadói stratégiák összehangolt alkalmazását követeli meg. Ennek egyáltalán nem mond ellent, hogy a megnyilatkozások létrehozásához és befogadásához kapcsolódó stratégiák egy jelentős része rutinizálódott: közösségileg nagyfokú konvencionáltságot, egyénileg nagyfokú begyakorlottságot mutat. A konvencionalizálódott, illetőleg begyakorlottá vált stratégiák mellett ugyanis alkalmanként olyan stratégiákat is lehet, illetve kell alkalmazni, amelyek erőteljesebben támaszkodnak az ember problémamegoldó képességére (Verschueren 1999: 156).

A fentebb mondottakból levonható lényeges következetés, hogy a diskurzusok interszubjektív kontextusának a létrehozása olyan folyamat, amelynek keretében a résztvevők a relevánsnak tűnő háttérismeretek mozgósításával biztosítják a diskurzus során aktuálisan alkalmazásba vett nyelvi szimbólumok sikeres referenciális értelmezését. Ezzel összefüggésben a kontextualizáció fogalmának olyan értelmezése adható, amely a kontextus létrejöttének dinamikus formálódását jelöli (l. Tátrai 2017a: 946–952; vö. még Auer 2009; Kecskés 2014; Németh T. 2019a).