Habár egy elbeszélés szépirodalmi jellege döntően és sokrétűen befolyásolja a jelentésképzés lehetőségeit, a Faulkner-novella elemzése során annak fikcionális jellegéből indulunk ki (vö. Iser 1993). A That will be fine-ról is elmondható, hogy olyan szépirodalmi elbeszélés, amely voltaképpen nem áll másból, mint a belé ágyazódó fiktív narratív diskurzusból. A történetté, pontosabban a két történetté összeálló eseményekről egyvalaki számol be, mégpedig olyan módon, hogy elbeszélését nem szakítják meg a történet befogadójának kérdései, megjegyzései (l. ehhez Tátrai 2011a: 171–189, 2013b). Ennélfogva a fiktív történetmondó alapvetően egymaga irányítja a narratív diskurzusban a figyelmet, elbeszélése így egyetlen komplex narratív megnyilatkozásként, azaz egyetlen figyelemirányítási eseményként értelmezhető. Ennek következtében a történet fizikai, társas és mentális világa abból a tájékozódási központból kiindulva konstruálódik, amelyet alapvetően ennek a fiktív történetmondónak a tér- és időbeli pozíciója, szociokulturális helyzete és tudati beállítódása jelöl ki. E kontextusfüggő kiindulópontok részleges vagy teljes áthelyezése valaki (vagy esetleg valami) másra is ehhez a fiktív történetmondói perspektívához képest értelmezhető. A That will be fine-ban található fiktív narratív megnyilatkozásról azt is el kell mondani, hogy a kontextusfüggő kiindulópontoknak a működését alapvetően befolyásolja az a tér- és időbeli kontiguitáson alapuló deiktikus kapcsolat (→ 3.1.1.3), amely a fikció keretében a történet világát (az elbeszélt eseményeket) a történetmondás világához (a beszédeseményhez) fűzi (l. még ehhez Tátrai 2011a: 148–150). A deiktikus kapcsolat alapja a történet és a diskurzus fizikai világának térbeli és időbeli viszonyai között feltételezhető kontiguitás. Egyszerűbben szólva: annak feltételezése, hogy az elbeszélt események ugyanabban a világban történtek, amelyben a történetmondó és az ő címzettje(i) élnek és narratív diskurzust folytatnak. Ezt a kapcsolatot csak még szorosabbá és még nyilvánvalóbbá teszi az, hogy a novella fiktív történetmondója olyan története(ke)t mond el, amelyben szereplőként maga is megjelenik. Ennek következtében egyértelművé válik, hogy a történet fizikai világa mellett annak társas világát is szoros deiktikus kapcsolat fűzi a beszédeseményhez, hiszen a történet egyik szereplője a történetmondó korábbi ’én’-jeként konstruálódik meg. Mindez pedig azt jelenti, hogy a történetmondó az elbeszélt eseményekhez képest meghatározott és rögzített orientációs helyzetből kiindulva teszi megfigyelhetővé és megérthetővé a történet térbeli és időbeli, valamint szociokulturális viszonyait, és e kiindulópontok részleges vagy teljes áthelyezése a szereplőkre ugyancsak a megnyilatkozó rögzített tájékozódási centrumához képest történik (vö. Stanzel 1984: 91).

 

 

Az (1)-ben idézett részletben a came back deiktikus kifejezés nem a történetmondó térbeli elhelyezkedését jelöli ki a tájékozódás kiindulópontjaként, hanem azt a szobát, ahol a történet szereplője (az elbeszélt ’én’) huzamosabb időt eltölt. Ennélfogva e kifejezés a térbeli mozgást az elbeszélt ’én’ kiindulópontjából konstruálja meg. Az időbeli tájékozódás kiindulópontjának hasonló áthelyezéséről tanúskodnak a tomorrow night, tonight, tomorrow deiktikus kifejezések. Ám az időbeli tájékozódás centrumának áthelyezése csak részleges. A múlt idejű igealakot (went, bathed, came back, illetve could smell, would begin stb.) ugyanis az események idejét az elbeszélő ’én’ retrospektív kiindulópontjából teszik hozzáférhetővé. Ugyanakkor a részletben a társas tájékozódás áthelyezésére is találunk példát. A you could almost smell és a you could hear kifejezések az elbeszélt ’én’ tudati folyamatait nem első személyű (vö. I went), hanem általános alanyként funkcionáló második személyű névmásokat tartalmazó konstrukciókkal jelenítik meg.

 

 

Habár a (2) részlet magyar fordításában a meg nem tudnám mondani és a meg tudom mondani jelen idejű, első személyű igei szerkezetek közvetlenül a fiktív történetmondó diszkurzív tevékenységét objektiválják, az angol eredetiben az I couldn’t tell (’nem tudtam megállapítani’) és az I could tell (’azt meg tudtam állapítani’) szerkezetek múlt idejűek, és nem közvetlenül a fiktív történetmondónak, hanem a szereplő énnek a mentális tevékenységére reflektálnak. A szövegben nagy számban előforduló egyéb első személyű konstrukciókhoz hasonlóan itt a fiktív történetmondó nem a maga aktuális tudati beállítódását, hanem a történetben szereplő korábbi önmaga perspektíváját érvényesíti.

 

 

A (3) esetében, amely ugyanannak az epizódnak a részlete, mint a fentebbi idézet, esetleg gyanakodni lehet, hogy itt az episztemikus bizonytalanságot kifejező maybe kifejezések a szubjektivizáció jelölőiként a fiktív történetmondó tudati beállítódására reflektálnak. Ám az ilyen esetekben közel sem biztos, hogy az episztemikus bizonytalanság közvetlenül a történetmondóhoz kötődik. Inkább tűnik relevánsnak az az értelmezés, amely szerint itt a történetben szereplőként megjelenő ’én’ episztemikus bizonytalanságáról van szó, azaz a maybe kifejezés nem a szubjektivizáció, hanem a perspektivizáció jelölőjeként azonosítható (→ 3.2). A perspektivizáció ugyanis az elmondott információk értékelését és érvényességét az aktuális beszélőtől eltérő szubjektumra korlátozza, és a tudat aktív működését (az érzékelést, az akaratot, a gondolkodást vagy a beszédet) ehhez a valaki máshoz köti (vö. Sanders–Spooren 1997: 86–95; Tátrai 2019b). A maybe perspektivizációként való értelmezésének adekvátságát az idézetben a kontextualizációs utasításként funkcionáló I didn’t know kifejezés erősítheti, amely ugyancsak az elbeszélt ’én’ tudati beállítódását juttatja érvényre (→ 3.2.1).

 

 

Ám a (4)-ben a that was Rosie pontosítás arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a történetmondó – alkalmazkodva befogadója ismereteihez – a társas világ feldolgozásakor is elkülönítheti a saját kiindulópontját korábbi önmaga kiindulópontjától. A szociokulturális viszonyok megkonstruálása ugyanis a fiktív közös figyelmi jelenet interszubjektív kontextusából kiindulva valósul meg.