A saját gyűjtésű (2) egy olyan párbeszéd részlete, amelyben egy magyarul jól beszélő lengyel férfi (A) számol be zalai kirándulásáról ottani magyar vendéglátója (B) jelenlétében egy harmadik, szintén magyar anyanyelvű személynek. Egy szó erejéig A átvált a lengyelre, mert nem jut eszébe a winnica szó magyar megfelelője. Érdeklődésére B a fogalom magyar jelölésére először a göcseji nyelvjárásra, egyben a saját anyanyelvjárására jellemző alakot (hegy) mondja ki, majd – tekintettel arra, hogy a harmadik résztvevő nem zalai – a sztenderd nyelvváltozat normáihoz igyekszik igazodni, és megpróbálja megtalálni az ebben a nyelvváltozatban használatos alakot, több-kevesebb sikerrel. A (2) – azon túl, hogy nem egy esemény, hanem egy dologszerű entitás alternatív konceptualizációjára hoz példát – a nyelvi variabilitás szociolingvisztikai kiindulópontú értelmezését is játékba hozza, hiszen ebben az esetben a választás és az egyezkedés képessége és lehetősége a nyelvekkel, nyelvváltozatokkal mint rugalmas elvárásrendszerekkel összefüggésben is tematizálhatóvá válik (vö. Hudson 1996; Tolcsvai Nagy 2004).

A (3)-ban olvasható beszélgetésrészlet sztereotipikus háttérismereteket mozgósító kontextuális értelmezését egy anekdota teremtheti meg: a nagy családi ünnepi ebéden az egyik karon ülő kisgyerek felborít egy pohár vörösbort, erre reagál verbálisan a kisgyerek anyja (A), nagyanyja (B), illetve nagyapja (C). Ebben az esetben a diskurzus résztvevői a tapasztalataikat úgy konstruálják meg fogalmilag, hogy azokban – szemben az (1) és (2) példákkal – egészen eltérő jeleneteket tesznek mások számára hozzáférhetővé, egészen eltérő dolgokra irányítva a figyelmet (ruha, abrosz, vörösbor). A fenti példák azt mutatták meg, hogy a nyelvi tevékenységet folytató emberek rendelkeznek azzal a képességgel és lehetőséggel, hogy az általuk ismert (közösen birtokolható, és így egymással megosztható) különböző nyelvi lehetőségek (konvenciók) közül kiválasszák a leginkább megfelelőnek vélt megoldásokat. A nyelvet (az egyes nyelveket és nyelvváltozatokat külön-külön is) nagyfokú variabilitás jellemzi. Ahogy Verschueren (1999) rámutat, a nyelvi tevékenység voltaképpen folyamatos választások sorozataként is értelmezhető. Ám ezek a választások a nyelvi tevékenység esetén közel sem mindig tudatos döntések eredményei, lehetnek közösségileg annyira konvencionálisak, egyénileg annyira begyakorlottak, hogy a résztvevők rutinszerűen hajtják végre őket. A beszélők nem annyira a nyelvi formák, hanem sokkal inkább a különböző megnyilatkozói stratégiák közül választanak. E választások következményei pedig általában egyidejűleg, párhuzamosan jelentkeznek a nyelvi rendszer különböző tartományaiban. A megnyilatkozásoknak így nemcsak a létrehozása, hanem a befogadása is választás, hiszen a mindenkori befogadói stratégia alkalmazása is választásnak tekinthető (l. részletesen Verschueren 1999: 55–58).

Ahogy láthattuk azonban, a nyelvhasználat mint adaptív emberi tevékenység nemcsak választásként, hanem egyezkedésként is megközelíthető. A kommunikáció résztvevői nemcsak egyszerűen választanak a nyelvi lehetőségek tárházából. A nyelvi tevékenységet az is jellemzi, hogy a résztvevők annak képességével és lehetőségével is rendelkeznek, hogy megfelelőnek vélt választásaiknak érvényt szerezzenek, illetve hogy elfogadják vagy éppen megkérdőjelezzék beszédpartnerük választásait. A választások ugyanis nem mechanikusan, szigorú szabályok szerint történnek, mert ez közvetlen megfelelést feltételezne a forma és a funkció között. A választások sokkal inkább rugalmas alapelveken és stratégiákon alapulnak (Verschueren 1999: 59–61).

Az egyezkedés természetesen nem jelenti azt, hogy a kommunikáló feleknek minden esetben konfrontálódnia kellene. Az egyezkedés során ugyanis az adott résztvevő nem kizárólag a saját kommunikációs igényeit kívánja érvényre juttatni, hanem igyekszik azokat összehangolni a másik kommunikációs igényeivel (Croft 2009). A nyelvi interakciókban jelentkező koordinációs problémák megoldását segítik elő a beszélőközösségek nyelvi viselkedésének normái (Tolcsvai Nagy 1998, vö. továbbá Bartsch 1985), amelyek kialakulása sorozatos egyezkedések eredményeként, fenntartása pedig az így létrejött megállapodások betartásaként is értelmezhető. A normák azonban – lényegükhöz tartozó viszonylagos állandóságuk ellenére – további egyezkedések alapjául szolgálhatnak, vagyis változhatnak. Ám mindez nem csak általában a nyelvi viselkedés normáit jellemzi. A nyelvi szimbólumok mint szociokulturális konvenciók ugyancsak egyezkedések eredményeként jönnek létre, maradnak fenn, illetve változnak meg. Ilyen módon a normákat, konvenciókat megszegő kreatív nyelvi megoldások alkalmazásával is létrejöhetnek sikeres, adekvát megnyilatkozások.