A családi indíttatás ugyancsak fontos tényezőnek számít, amennyiben az orvos-író zenei működését vesszük szemügyre. Bár több rokon is bírt zenei tehetséggel, Csáth édesapját emelhetjük ki közülük, az ügyvéd id. Brenner Józsefet, aki zeneértő és -kedvelő emberként 1888-ban létrehozta a Szabadkai Dalegyesületet, melynek tagjai között sógora, id. Kosztolányi Árpád is szerepelt. Később Lányi Ernővel társulva ugyancsak Brenner alapította meg a helyi Filharmóniai Társulatot, melynek sokáig alelnökeként és első fuvolásaként tevékenykedett.4 „A családi kottatárban helyet kaptak Beethoven, Mozart, Chopin, Mendelssohn, Grieg, Jensen zongoradarabjai, Schubert és Schumann dalai, valamint számos hegedűre írt szalondarab és átirat – estéről-estére megszólalt a kor zenekedvelő polgári otthonaira jellemző klasszikus-romantikus repertoár” – tudósít Kelemen Éva,5 merthogy otthonukban rendszeresek voltak a közös zenélések, amelyeken nemegyszer a Kosztolányi família is részt vett.

Szintén az idősebb Brenner alapította a Zenekedvelők Társaságát, és fia – Kelement idézve – „először ebben a szűkebb társaságban játszotta el apjával Lányi Ernő Magyar románcát, Pies Perpetum mobile-jét, Beethoven egyik hegedűszonátáját. Csáth ekkor alapozta meg zeneirodalmi ismereteit, kezdeti kompozíciós próbálkozásait is az így elhangzó darabok táplálják. Ugyancsak hatnak rá a városi színházban látott népszínművek, a kávéházi kultúra, illetve a dalárestélyeket, családi összejöveteleket megkoronázó mulatozások nótázása, Szabadka neves cigánymuzsikusainak játéka.”6 Szabadkai fellépéseinek köszönhetően – első ízben 1902 februárjában lépett színpadra egy jótékonysági matinén, amelyet a gimnázium korábbi tanára, Jámbor Pál emlékének szenteltek, majd ifjúsági hangversenyek rendszeres szereplője lett – hamarosan afféle „zenei csodagyerekké” válik a városiak szemében. „Zeneszerzőként a gimnázium 1903. március 1-jén tartott jótékonysági hangversenyén debütál; diáktársaival előadják »kvartettjét«, a Honvágyat. A négy hegedűre készült közel tíz perces lyrai zeneköltemény magyaros stílusjegyeket közvetít […] Csáth megmutatta művét Maczák Manó zenetanárnak, aki […] nem mondott teljesen őszinte véleményt a darabról. Pedig Maczák […] nyilván reálisan hallotta a darab kezdetlegességét. Mégis dicsérte a melódiát […]. Mivel kellő irányítás és kritika híján [Csáth] nem tudta felmérni annak értékét, inkább Sipos[s] Antal műveként szerepeltette a plakáton, holott nyílt titok volt: ő a darab szerzője” – írja ismét csak Kelemen Éva vonatkozó kötetében.7 Talán az sem véletlen, hogy a fiatalember hegedűtudására büszkébb volt, mint kompozícióira.

Rátérve a – zenészként történő szárnypróbálgatásokkal párhuzamosan megjelenő – zenei szakírói, illetve zenekritikusi munkásságra, tudjuk, hogy Csáth Géza 16 évesen kezdett írásaiban is foglalkozni ezzel az általa egyébként legmagasabb rendűnek vélt (ezáltal pedig a romantikus esztétika hagyományát folytatta) művészeti ággal. Gimnazistaként is jelentkezik zenei témájú pályamunkákkal, illetve 1903 februárjában és júniusában a Bácskai Hírlapban megjelennek első zenekritikái is.8

Köztudott, hogy a középiskola után Csáth a Zeneakadémiára jelentkezett, ám oda nem nyert felvételt, s ezt követően ment csak az orvosi pályára. A bizottság véleménye szerint hangszeres tudása nem volt elégséges, illetve a benyújtott művekben sem fedezték fel komolyabb tehetség jelét. Apja véleményével ütközve – aki szerint fia jobban járt volna, ha egy jól betanult művet ad elő –, a saját hegedűdarabját játszotta el, mely a Szeptember címet viselte. A kudarc ellenére továbbra is írt zenéről, méghozzá nemcsak a Bácskai Hírlapnak, hanem több fővárosi lapnak is. Pár éven belül a Budapesti Napló, A Polgár és a szabadkőműves Világ zenekritikusa lesz, sőt az induló Nyugatban ugyancsak zenei írással debütál. „Csáth Géza zenekritikusi fellépése a XX. század elején egybeesett az Új versek Adyjának, illetve Bartóknak és Kodálynak a fellépésével, tehát az új magyar zene és irodalom nyitányával. Az Éjszakai esztétizálás – a Nyugat első zenei írása, Csáth Géza első zenei tárgyú cikke a Nyugatban. […] az újrahallgatás problémájával találkozunk, csakhogy – az újraolvasással ellentétes – negatív értelemben. Csáth Éjszakai esztétizálása a zeneművészet és a zenekultúra szinte minden lényeges kérdését – a zenei alkotás és befogadás, az előadóművészet, az aktív és a passzív zenehallgatás, illetve a zenekritika problémáit – exponálja” – foglalja össze Korcsog Balázs az Alföld folyóirat hasábjain megjelent tanulmányában Csáth szövegével kapcsolatban.9 Az író Pucciniről szóló jelentős esszéje szintén a Nyugatban látott napvilágot, illetve később kisebb kötet formájában is a nagyközönség elé került.10

Többek között művészbarátainak köszönhető, hogy Csáth a zenéléssel és a szerepléssel sem hagy fel: kamaramuzsikál Theodore Bolte-nál; a Műegyetemi Zenekarban is fellép, ahol brácsaszólamot játszik; állandó vendége a Budapesti Naplót egy ideig vezető Vészi Józsefnek, akinél (a szabadkai családi hagyományokat idéző) házi muzsikálásokat rendeznek. Weiner Leóval szintén gyakran zongorázott együtt, kávéházakba is közösen jártak. Utóbbi révén ismerte meg Kálmán Imrét, Zágon Gézát és Zerkovitz Bélát, valamint – Kelemen Éva feltételezése szerint – talán épp Weiner hatására kezd újra zeneelmélettel foglalkozni, hogy hiányosságait pótolja. A zeneszerzővel közösen vígoperát is terveztek írni, ám az 1910-es évektől fokozatosan eltávolodtak egymástól: „[Csáth] Élete utolsó évében megírt, azonban Weinerhez ismeretlen okból soha el nem jutott levelében két, 1918-ban készült művét: a fisz-moll hegedű-zongora szonátát és a Miniatűr képek című nyolc apró darabból álló zongoraciklusát értelmezte-értékelte. E ciklus Chopin emlékére készült darabja úgy magával ragadta, hogy végakaratában azt kívánta: a sírjára állítandó nagy feketére pácolt tölgyfakeresztre e mű utolsó öt taktusát véssék.”11 Legvégső művészi vállalkozásainak egyike ugyancsak zenei vonatkozású lett volna: Johann Sebastian Bach csellószvitjeit tervezte hegedűre átírni.

A zenei szakíró Csáth kritikáin érződik a szépíró hangja, mint ahogy novellái is számos zenei áthallással, motivikával, referenciális utalással bírnak.12 A Csáth-kutatók közül többen hangsúlyozták már azt is, hogy a író előfutárnak számít a zenei (köz)ízlés tekintetében is: korán felismerte például Dohnányi Ernő jelentőségét, de leginkább Bartók Béla újításait, valamint Richard Wagner iránti rajongásában sem osztoztak még sokan a 20. század első éveinek Magyarországán. Ha a zenei szakírásokat tekintjük, elmondható, hogy nemcsak kritikákat, illetve zeneszerzőportrékat közölt,13 hanem elméleti szövegeket is.14 Utóbbiak közé tartozik A zene megértése című töredékben maradt esszé, melyet tanulmányunkban közlünk.