Az író híressé vált komplexelméletét Az elmebetegségek psychikus mechanismusa című – később Mészöly Miklós ötlete révén és Szajbély Mihály sajtó alá rendező munkájának köszönhetően Egy elmebeteg nő naplója néven megjelentetett és köztudatba került – értekezésének bevezetőjében foglalta össze.3 Az 1912-ben publikált szakmunkát azonban nem írói álnevén, hanem Dr. Brenner József elme- és idegkórtani klinikai gyakornokként jegyezte, valamint „az először 1908-ban használt Horatio álnevet – a későbbiekben Doktor Horatio alakban – leginkább orvosi témájú tudomány-népszerűsítő cikkei számára tartalékolta”.4 1914 első felében (a világháború előtti hónapokban tehát) már Dr. Csáth Géza név alatt is közreadott orvosi témájú szövegeket, illetve Dr. Cs. G. monogrammal jelentkezett Az Érdekes Újság, valamint a Magyarország „orvos válaszol” jellegű rovataiban.

Az egészségügyi témájú cikkek közül külön csoportot alkotnak azok, amelyekben Csáth egy-egy betegség történetéről értekezik, így A szent betegség címmel például az epilepsziáról írt. A Doctor Horatio álnévvel ellátott szöveg az Élet hasábjain jelent meg 1911 februárjában. A szerző bevezetőjében említi, hogy a magyarul eredetileg eskórnak nevezett betegséget hol az isteni, hol a sátáni megszállottság jeleként definiálták, majd rátér korának eredményeire, s részletesen kifejti, mit gondolt az orvostudomány az epilepsziáról a 20. század elején. Az öröklésen kívül hajlamosíthatnak a betegségre az érzelmi traumák, a szellemi megerőltetés, egy mérgezés vagy akár bizonyos fertőzések is. A részletes klinikai kórleírást (a rohamok lefolyásának bemutatását) a cikkíró művelődéstörténeti utalásokkal spékeli meg, amikor például arra utal, hogy a franciák a görcsös rohamokat „absence”-nak, azaz (Csáth fordítását idézve) „távollét”-nek nevezték. Nem igazán tudjuk függetleníteni Csáth morfinista hátterétől (ebben az időszakban már használja a szert) azon gesztusának értelmezését, miszerint részletesen beszámol az epileptikusok vízióiról is: „A betegnek érzékcsalódásai vannak, azaz hallucinál. A hallucinációk különböző tartalmúak lehetnek. Gyakoriak a vallásos természetűek. A beteg az eget látja megnyílni maga előtt, az Isten, Szűz Mária, védőszentjének hangját, az angyalok énekét stb. hallja, boldog mosollyal felel a hangokra, letérdel, imádkozik, zsoltárokat énekel. Viszont a betegek más részét vagy ugyanazt a beteget is más alkalommal, félelmes, rémes hallucinációk gyötrik. Azt látja, hogy vadállatok vagy egész csomó ellenséges ember közeledik felé, le akarják ütni, meg akarják ölni vagy halálra akarják kínozni. Ezek a betegek szenvednek legtöbbet és ezek egyszersmind azok is, akikből az epilepsziás gonosztevők kikerülnek.”5 A cikk megírásához az apropót egyébként az adta, hogy épp akkortájt jelentkezett Látrányi Sándor doktor, az egri irgalmasok kórházának főorvosa egy Epuratin nevű új gyógyszerrel, amely az epilepsziások életminőségének javítását szolgálta.

Nem sokkal később Csáth ugyancsak az Élet hasábjain rukkolt elő A pestis című szövegével, ezúttal is Doctor Horatio álnéven. A cikk megírását egy bécsi hír inspirálta, miszerint egy bakteriológus orvos az 1904-ben felfedezett pestisbacilusok vizsgálata során véletlenül megfertőződött a gyilkos kórral, s bele is halt. Csáth megjegyzi, hogy a pestissel való foglalkozás afféle fényűzésnek tekinthető, hiszen az írás keletkezésekor rengeteg olyan problémával kellett megküzdenie az orvostudománynak, ami akkor aktuális volt, ellentétben a középkorral együtt remélhetőleg eltemetett betegséggel. A szinte már naturalisztikusan részletes kórleírást követően Csáth rátér a pestisjárványok kultúrtörténetére is, utalva többek között arra, hogy már a Krisztus előtti korszakban beszámoltak a betegség megjelenéséről és terjedéséről Egyiptomban, Líbiában és Szíriában.

1914 első felében több olyan szöveg is megjelent Az Érdekes Újságban, amelyeket Csáth mint a kiadvány „házi orvosa” jegyzett, saját önálló rovatában. A gyermekbetegségek címmel például a humorosabb felütést követően rátér a tavasszal jelentkező náthák, torok- és mandulagyulladások taglalására, amelyek a legkisebb korosztályt fenyegetik. A történeti perspektíva ezúttal sem marad el, hiszen a diftéria vagy torokgyík említésekor a következőkről olvashatunk: „A gyermekbetegségek közül sajnos [csak] a difteritisz az egyetlen, amelyet mindig meg tudunk gyógyítani. De csak 1890 óta. Azelőtt ez a betegség volt az összes európai országokban a gyermekek legkegyetlenebb gyilkosa. Voltak járványok, amelyben a megbetegedetteknek a 60–70%-a pusztult el. Ma a halálozás – ha a szérum idejekorán alkalmaztatik – ritkaságszámba megy. A halhatatlan nagy tudósnak, Behringnek az érdeme ez. Ő találta fel a dift.-szérumot.”6

Ugyancsak Az Érdekes Újságban válaszolt az orvos Csáth az olvasói levelekre is, „Dr. Cs.” szignóval. Ezekben a rövid jegyzetekben elsősorban gyakorlati tanácsokat adott, többek között aggódó szülőknek is. A „Mama, Budapest” jeligével érkezett kérdésre például a következőket felelte: „Igen ajánlatos a kis gyermekeket időnként gyakorolni a nyelv és a torok mutatásában, hogy megszokják a nyelvük leszorítását, és az orvosi vizsgálatnál ne rettegjenek, ne ellenkezzenek. Igen sokszor nagyon megnehezíti, de sokszor egyenesen lehetetlenné is teszi a vizsgálatot a nem szoktatott (helyesebben rosszul nevelt!) gyermek ellenkezése.”7

A Magyarország című lap hasábjain Csáth szintén folytatott afféle „virtuális orvosi praxist”. Ezekben a cikkekben azonban elsősorban a lelki betegségekre terelődött a szó, valamint a neurotikus tünetekre, a hisztériára és más, főként pszichológiai-pszichiátriai jellegű problémákra. Példaként egy önismereti kérdésekkel foglalkozó szöveget emelnék ki, amely 1914 júliusában látott napvilágot, tehát az író ekkor már javában szerhasználó volt, így talán még erősebben érdeklődhetett az önismereti utak/módszerek iránt. Horatiusra hivatkozva kijelenti, hogy a lelki egészségre, a stabilitásra kell törekednünk a mindennapok során még akkor is, „ha az egész világ összeomlik”. Amikor az emberi lélek szenved, akkor menekülni akar, s ezért gyakran az irrealitás (voltaképp az elmebetegség) szférájába téved. A túlzott védekezés eszközeként Csáth a projekciót nevezi meg (ami csak fokozza az eltévelyedést); e ponton azonban – a szerző életrajzának ismeretében – joggal merülhet fel bennünk a kérdés: vajon Csáth mennyire volt önreflektív? Mennyire látta például, hogy felesége, Olga démonizálása lényegében projekció volt?

Az orvos-író nem hagyja érintetlenül a felelősségvállalás kérdését sem, amikor a következőket rögzíti: „Mindannyian hajlandók vagyunk reá, hogy hibáinkat szépítsük, és nem a magunk ügyetlenségével vagy butaságával, hanem külső körülményekkel magyarázzuk. Ez annyira automatikus bennünk, hogy szinte nem is lehet patologikusnak mondani. Hiba csak akkor van, ha ezt a védekezést már el is hisszük, ha nemcsak másokat, hanem saját magunkat is meggyőzzük róla, hogy valóban nem bennünk volt a hiba. Ettől kell óvakodni. Meg kell szoknunk, hogy magunkat okoljuk.”8 Gondolatmenete további szakaszában olyan példát hoz illusztrációként, amely ismét csak saját életrajzi eseményeivel (valamint nem utolsósorban naplófeljegyzéseivel) állítható párhuzamba. Az élete végén feleséggyilkossá vált, és asszonyát bestiaként aposztrofáló, patologikus téveszmékben vergődő Csáth ugyanis a nőgyűlölő viselkedését az alábbi módon igyekszik lélektanilag megmagyarázni: „A férjnek, aki neje hűtlenségére jött reá, ne az legyen az első gondolata, hogy az asszony gonosz bestia, aki fenékig romlott volt kezdettől fogva, hanem keresse meg a legegyszerűbb magyarázatot, hogy feleségét bizony nagyon elhanyagolta. Lehet az is, hogy a nő valóban könnyelmű és közönséges lélek – és mi nem azt akarjuk mondani, hogy ennek a megállapítása már helytelen, patologikus gondolat volna –, de ne legyen ez az első feltevés. Az első mindig az legyen, hogy a hibát magunkban keressük, és csak ha ez nem bizonyul helyesnek, akkor térjünk át a külső körülményekre és más személyekre. Mert ha már rendszerré lett a projekció, akkor ez ismét oda vezethet, hogy például a megcsalt férj a világ összes nőit bestiáknak, gonoszoknak, megbízhatatlan és könnyelmű teremtéseknek fogja minősíteni, azaz nőgyűlölővé lesz. A nőgyűlölet tehát projekció, azaz patológiás (vigasztalói) magyarázata a tényeknek. Hogy miben gyökerezik, értjük. Az illető egyén nem akarja elfogadni a keserves és elviselhetetlen valóságot, hogy ő bizony nem arra termett ember, hogy a nők szeressék és megbecsüljék, inkább tehát azt a magyarázatot választja, hogy a nők önzők, senkit (nemcsak őt, hanem senkit) igazán nem tudnak szeretni, nem érdemes lelkesedni értök, mert mindig (nemcsak neki!), mindenkinek hálátlansággal fizetnek.”9

A tárca zárlatában Csáth objektív szemléletre biztat, mondván: „Úgy kell vennünk a dolgokat, amint vannak, és nem szabad úgy látnunk őket, ahogy szeretnénk, hogy legyenek.”10 Konklúziójában azt ígéri, a cikksorozat folytatásában a féltékenységről fog beszélni (mely végül köztudottan a legnagyobb félelmévé vált neki is morfinos rémálmaiban), ám ez a szöveg már nem jelent meg, legalábbis nem tudunk róla, hogy akár kéziratban fennmaradt volna, akár nyomtatásban napvilágot látott volna.

Az orvosi témákról publikáló Csáth Géza nemcsak a testi és lelki nyavalyákkal kapcsolatban fejtette ki véleményét, hanem az általános egészségügy társadalmi-politikai kérdéseihez is hozzászólt. Nem meglepő, hogy épp a fürdőorvosok helyzetével foglalkozott egy 1914 április végi szövegben, mely az Orvosi Lapok hasábjain volt olvasható, és saját nevén (dr. Brenner József) közölte. Alaptétele, amelyből kiindul, hogy a fürdőorvosok hazánkban nem rendelkeznek megfelelő tekintéllyel, nincs meg a kellő szakmai presztízsük. Az „idénymunka” jellegből adódóan sokan puszta kalandvágyból vállalják a feladatot, holott Csáth szerint komolyabb (kiszámítható jövőképet is biztosító) egzisztenciát kellene hozzá párosítani, mely az elmélyültebb kutatómunkát is lehetővé tenné. Mindezt csak központilag lehet megvalósítani, nem pedig az egyes fürdőhelyekre bízni a döntést, illetve mindemellett be kell vonni a balneológiai egyesületet is a folyamatba. Nyilvánvaló, hogy a szerző saját érdekében is felszólal az ügyben, hiszen Csáth egzisztenciáját számtalan esetben épp a fürdőorvosi állások biztosították. Szót emel a korrupció ellen, felidézvén olyan eseteket, amikor például a helyi képviselő a saját rokonát hozta előnyös helyzetbe a korábban már szakmailag bizonyított doktor helyett; az ilyen esetekben egyébként kártérítést javasolna.11

Végezetül arra is akad példa, amikor Csáth úgy próbálja meg összekötni orvosi mesterségét az irodalommal, hogy orvos-írók könyveiről értekezik. Orvosi emlékiratok címmel közölt recenziója 1909. október 1-jén látott napvilágot a Nyugat hasábjain. A cikkben két memoárról tudósít: az orosz Vereszajev Vjikentin Egy orvos emlékirata című kötetéről, valamint a budapesti Pikler J. Gyula Orvosi emlékeimből címet viselő írásáról. Kiemeli a két szerző humanista álláspontját, azonban azt is leszögezi, hogy mindez még nem segíti őket hozzá ahhoz, hogy gyógyító munkájuk hatékony is legyen: „a humanizmusuk nem sokat ér, mert nem tudják megtalálni a módot, hogy nyomorult viszonyok között, az eszközök hiányában hogyan segítsenek magukon és betegeiken”.12 A két könyvet érzékeny lelkű fiatal orvosnövendékek számára ajánlja okulásként. Csáth véleménye szerint ugyanis a szentimentalizmus épphogy „megment” a cselekvéstől, azaz aki a betegei sorsa iránti részvétébe feledkezik, nem képes hatékonyan gyógyítani. Az emberszeretet ebben a felfogásban ugyanis „megőrli a lelket, elfárasztja az idegrendszert és ártalmára van a higgadt helyes cselekvésnek”.13

Tanulmányomban nem foglalkoztam külön Csáth és a pszichoanalízis kapcsolatával, mely ugyancsak releváns kérdéskör, ha az orvos-író működését vizsgáljuk. Tudjuk, hogy a freudizmus, valamint Carl Gustav Jung munkássága erőteljes hatást gyakorolt a modern magyar irodalom képviselőire, és a bécsi orvosprofesszor meg is fordult Budapesten. Mindemellett nem utolsósorban Ferenczi Sándor működése és kapcsolati tőkéje révén is komoly kölcsönhatások alakultak ki a magyarországi pszichoanalízis, illetve a művészek és a művészetek között. A témakör tekintélyes szakirodalommal bír, melynek taglalása azonban már egy másik munka tárgya lehetne.