1919. július 22-én következett be a sorstragédia, amikor előbb feleségével, majd saját magával is végzett. A gyilkosság és az első, sikertelen öngyilkossági kísérlet után újra Bajára került, ahol kényszerzubbonyt kapott. Nem akarta elhinni, hogy felesége meghalt (csak megsebesülni látta, amikor rálőtt), ezért Jász kénytelen volt a temetési számlákat is megmutatni. A súlyos állapotban lévő Csáthot szeptember első napjaiban, a szabadkai Mária Valéria Közkórház Elmeosztályára vitték, ahonnan „megszökött, a határon túlra akart menekülni. A határőrök elfogták és a város felé vitték vissza. Az idegbeteg orvos – amint Munk Artúr állítja – útközben ciánnal megmérgezte magát.”1 Kosztolányi Dezsőné tudósítása alapján ellenben „egész halom méreggel” – pantoponnal, kokainnal, morfiummal – lett végül öngyilkos. A szereket vagy még a kórházban, vagy gyógyszerész rokona, Decsy Jenő patikájában vehette magához.

Kosztolányi Dezső 1932-es nyilatkozatából derül ki, hogy az orvos-író a gyilkosság után őt akarta felkeresni: „A szabadkai elmegyógyintézetbe zárták. Onnan egy hajnalon átugorva a falon kiszökött, a betegek köpenyében gyalog indult hozzám, de a szerb–magyar határon a csendőrség letartóztatta.”2 Nem tudjuk, Kosztolányi pontosan mikor és kitől értesült a halálesetről, az azonban a történelmi krónikák alapján közismert, hogy a szerb megszállás miatt a hírek nehezen jutottak el a fővárosba, az unokatestvér tehát nem szerezhetett azonnal tudomást a tragédiáról. Édesapja 1919. augusztus 31-én kelt levelében még úgy fogalmazott: „A szerencsétlen ember most kórházban van, kis leányuk pedig e városban rokoni gondozás alatt áll.”3 Húsz nap múlva tudatta csak fiával a halálhírt, valamint azt is, hogy a községi kerületi orvos, Plávcsics Koszta végezte ifj. Brenner József hullaszemléjét.4 A gyászhírt 1919. szeptember 30-án közölte az Új Nemzedék című nemzeti radikális (szélsőjobboldali) napilap, ahol Kosztolányi ekkor főmunkatársként dolgozott, s a hírhedt Pardon rovatot szerkesztette.5 Csáthot Szabadkán temették el,6 de holttestéből kivették agyát, szívét és máját, miután arról is végrendelkezett, hogy szerveit juttassák Budapestre, Schuszter Gyula barátjához az Elme- és Idegkórtani Klinikára. Csáth „nem hitt abban, hogy létezhet olyan titok, amelynek a tudomány ne lenne képes a nyomába jutni és racionális magyarázatát adni. A 19. század pozitivista természettudományos szemléletének örököseként még azt sem tartotta lehetetlennek, hogy saját maga különleges lényének, különlegessége miatt tragikusan alakult életének a titkát is képes lehet feltárni a mikroszkóp” – állítja a monográfus Szajbély Mihály.7 Dr. Vály Dezső vette ki a három testrészt, de csak az agyvelőt sikerült feljuttatnia. Amikor Schuszter mintát vett volna belőle, az agysejtek már felbomlottak, a kísérlet tehát kudarcot vallott.

Kosztolányi unokatestvére halálát több írásában is összefüggésbe hozta Szabadka szerb megszállásával, s ezáltal a trianoni tragédiával. Csáthnak címzett versében is szerepel az otthontalanság motívuma,8 de nekrológjában ismételten kiemelte: unokaöccse nem kapta meg Budapestre az utazási igazolványt, ezért aztán nem számíthatott klinikai segítségre.9 Közel két évtizeddel később, már halálos betegen azt a kijelentést tette, miszerint a „magyar író Trianonba hal bele”. Márai Sándor – aki idézi ezt a passzust – értelmezésében Kosztolányi mindezt saját magára és az írói hivatásra (az azzal együttjáró túlérzékenységgel számolva) vonatkoztatta („Ugy értette, hogy az iró a család legérzékenyebb tagja, nem birja el halálos sebesülés nélkül a család tragédiáját.”),10 de meglátásom szerint nem tekinthetünk el a Csáth halálával kapcsolatos veszteségtől sem. Major Ágnes (Karinthy Frigyes nekrológjának ismertetése apropóján) azt is megjegyzi, hogy „Csáth és a magyar sors összejátszásának gondolata ingatag lábakon áll”, legalábbis Karinthy érvelésében.11 Jegyzetben pedig mindehhez hozzáfűzi az alábbiakat: „Feltehetően ez egyszerűen az időbeli közelség miatt volt így, kézenfekvőnek tűnt ugyanis mindent összefüggésbe hozni Trianonnal és a háborús vereséggel, még ha ennek nem is volt való alapja.”12

Maga Csáth egyébként Moravcsik Ernőnek írt búcsúlevelében szintén kitért a történelmi tragédiákra: „A háború halottjának tekintem magam, mert ha ez közbe nem jő, elvontam volna a szert és elváltam volna. Így mindkettőt halasztgattam a békekötésig. Ez pedig oly soká váratott magára, míg számomra minden késő lett.”13 Amint arról Kosztolányival folytatott levelezése tanúskodik, a háború alatt még bőven lett volna alkalma elvonókúrára menni, ám később, a határok lezárásával és a megszállással, konkrét fizikai akadályok gördültek a tervezett kezelések elé. Kosztolányi évekkel a tragikus végkifejlet előtt tudta: a morfinizmus önpusztító spirálba taszította unokatestvérét. Csáth sokáig úgy vélte, orvostársaihoz hasonlóan képes lesz kordában tartani szenvedélyét, de idővel elindult az ún. „spill over-effektus”, és nemcsak kényszerképzetei lettek, hanem patológiásan beteges féltékenysége és hipochondriája is eluralkodott rajta.

A Csáth-filológia sokat idézett mozzanata szerint – amit többen megkérdőjeleznek, különösen az 1909-es Ópium című novella ismeretében – az orvos-író az első morfinadagot 1910 áprilisában adta be magának, miután (később kiderült, tévesen) tébécével diagnosztizálták.14 „Először csak a betegségtudat, a haláltól való félelem motiválták a kínzó gondolatoktól menekvést jelentő szerhasználatra – vázolja Molnár Eszter Edina –, majd a már munkában való megfelelni vágyás, az íráshoz szükséges eufória keresése, az alvatlanság, az impotencia, a féltékenység, a kielégíthetetlen nemi vágyak, az unalom, gyakorlatilag szinte minden és mindennek az ellenkezője is.”15 Naplóiban részletesen vezette, mikor mekkora adagot fecskendezett be, s még összefoglalást is készített Morfinizmusom története címmel. A morfium mellett főként pantoponnal élt (szintén ópiát, általában morfinra allergiásoknak adják), a két szert pedig csak „M”, illetve „P” betűkkel jelölte.

„Kezdetben a szer az élvezetek fokozására szolgál, maga a nagybetűs Élet öröméhez vezető fő eszköz – egészen a függőség rövid idő alatt beköszöntő állapotáig. Ezután váltás következik: folyamatos a küzdelem a szerhatás ellen, háttérbe szorul az eksztázis, és nő a szenvedés” – állapítja meg pszichobiográfiai aspektusokkal foglalkozó tanulmányában Mirnics Zsuzsanna és Heincz Orsolya.16 Csáthnál komoly alkotói válságot okozott a függőség, s nem utolsósorban Kosztolányi volt az, aki igyekezett ebből őt kirángatni: „Józsi miért nem ír nekünk, a Pesti Napló-nak és az Esztendő-nek, melynek a szerkesztője vagyok? (Páratlanul érdekes lesz.)”17 Csáth végül Dénes Imre című szövegét küldte el, ami rövidesen meg is jelent a havilapban.18 Kosztolányi a novella ismeretében még jobban érzékelte unokatestvére mentális állapotát, és ahogyan azt az írás kézhezvételét követően óvatosan bár, de magánlevelében megfogalmazta: „Finom, pontos lélekrajza egy dementia precoxnak (vagy paranoiának?), teljesen letompított színekkel, tökéletes impassibilité-vel. Mennyire kár, hogy sokáig ok nélkül hallgattál.”19 A szöveg egy beteljesületlen plátói szerelemből kialakuló őrület kálváriáját rajzolja meg, ahol az érzelmi függés párhuzamba állítható a drogfüggőséggel, sőt a narratíva (melyben egy Miss szó szerint „megőrjíti” a címszereplő fiút, aki aztán hallucinálni kezd) Csáth beteges féltékenységének és felesége démonizálásának allegóriájaként is felfogható.

Többen is hangsúlyozták, hogy Csáth tragédiája nem pusztán szenvedélybetegségével magyarázható: lelkialkat, családi háttér (gyerek- és kamaszkori traumák, mint édesanyja és kishúga korai elvesztése) és persze a korszak, amelyben élt, egyaránt hozzájárultak sorsának alakulásához. Amikor Kosztolányi Rajz Sándorral és Jász Dezsővel közösen próbálta elvonókúrára bírni, a kezelések mindannyiszor eredménytelenül végződtek. Rajz már 1913 folyamán intézkedni akart: az év első hónapjaiban még bizakodtak, de nem jártak eredménnyel.20 „1913. május 5-én már komoly aggodalommal ír Csáth öccsének arról – tájékoztat Wernitzer Julianna –, hogy az írót Bécsben kellene kezeltetni. Ehhez édesapjuk, Dr. Brenner József segítségét is szeretné megnyerni. Csáth életrajzából tudjuk, hogy e kísérlet [is] meghiúsult.”21 Amikor pedig Kosztolányi unokatestvére Palicsra kerül fürdőorvosnak, nemhogy csökkentené az adagokat, de átlépi a „petit morphinisme” határát is. Noha családjának azt ígérte, házasságkötésének idejére már „tiszta” lesz, ez mégsem sikerül. A nősülést követően a Liget Szanatóriumba vonul, és bár nem gyógyul meg, morfinizmusát még mindig kordában tudja tartani.

A megállíthatatlan folyamatot az első világháború kitörése és az azzal járó, idővel akuttá váló stresszhelyzet indítja el. 1915 augusztusára Csáth már tíz napot zárt intézetben tölt, nem sokkal később pedig újra – amint Kőváry Zoltán írja – „szóba került egy lehetséges bécsi szanatóriumi kezelés, amelyet a tervek szerint Freud vezetett volna”.22 Mindez a bécsi megoldást korábban is szorgalmazó Rajz leveléből tudható, melyet 1916 márciusában írt Kosztolányinak: „Az a körülmény, hogy Jóska már egyszer volt szanatóriumban s a kúra nem hozott eredményt – nem teszi kilátástalanná a mostani próbálkozásunkat. Annak idején az elvonási kísérlet a régi sémák szerint történt, most pedig Freud vezetése az, amitől sokat várhatunk.”23 Rajz másik levele arra is rávilágít, hogy eredetileg Kosztolányi vetette fel az ötletet, mielőtt az osztrák fővárosba készült.24 A bécsi akcióról egyezkedvén Rajz arra kérte az írót: ne fedje fel Csáth előtt, milyen okok rejtőzhetnek betegsége mögött, valamint abbéli reményét is kifejezte, hogy a professzor meg tudja gyógyítani barátját,25 ami – Kőváry szerint – „azért is tűnhet különösnek, mert Freud valószínűleg sosem vezetett ilyen jellegű gyógykezelést, a súlyosan regresszív állapotokkal szemben pedig […] kifejezett averziója volt.”26

Az író pár nappal később Jász Dezsőnek már optimistán nyilatkozott, megjegyezvén: ha ők ketten Szabadkára hívják Csáthot, és beszélnek vele, sikerülhet jó útra téríteniük. Két-három hét elteltével még mindig a tervezett találkozóról leveleztek: Kosztolányi jelezte, hogy „minden áldozatra hajlandó”, illetve felvetette annak lehetőségét is, hogy id. Brenner Józsefet bevonják az akcióba.27 Végül májusban tudott csak beszélni nagybátyjával, aki Budapestre utazott, hogy konzultáljon Moravcsik professzorral. A klinika vezetője – amint Kosztolányi Jász Dezsőnek szóló levelében kifejtette – „kedvesen fogadta, de tanácsot adott, melyet valószínűen helyesnek kell tartani. El kell vonni tőle a szert – itt más mód nincs. És ez sokkal egyszerűbbnek látszik most, mikor mi a lélektani okok boncolásába belefáradtunk.”28

Az elvonókúra terve nem sikerült, ellenben Kosztolányi újra fel tudta venni Csáthtal a kapcsolatot, s egy ideig leveleztek. Részletesen elmesélte unokatestvérének, mi minden történt utolsó találkozásuk óta, s arra kérte, költözzön Budapestre.29 Ezenkívül főként irodalmi kérdésekről értekeztek, a betegség ügyét pedig nem érintették.30 Csáth 1917 nyarán adott újra életjelet magáról, amikor elküldte írását az Esztendő számára. Noha Kosztolányi biztatta a további munkára, unokaöccse már nem tudott és nem is akart többet (szép)irodalommal foglalkozni. A nyári hónapok során kelt levelekben szinte csak a morfinizmusról esik szó: míg Csáth arra kéri Kosztolányit, hozasson számára Svájcból pantopont,31 Kosztolányi könyörög, szánja rá magát az elvonókúrára.32 Ekkor határozza el újra, hogy unokaöccsét Bécsbe viszi, de nem Freudhoz, hanem Wagner-Jauregghez, aki később (már a hitlerizmus időszakában) kétes politikai szerepléséről is elhíresült.

Csáth halálát követően több nekrológ is megjelent. Kosztolányi cikkét a Nyugat közölte; az író részletesen leírta, hogyan alakította át a méreg unokatestvére személyiségét, anatómiai pontosságú rajzát adva a szer hatásának: „a morfium nem hoz bódító és menyországi lázakat, mint a hozzánemértők képzelik. Éppen ellenkezően hat. Összeszükíti a szem bogarát és kisebbíti a látótért. A szellemi hatása is körülbelül ilyen. A részletek elevenen tünnek fel, de az egész mellékessé válik. Ez a szer lehúz a földre, tompává, közönyössé, elégedetté, nyugodttá, prózaivá tesz. Csáth Géza az egészsége idején volt álomlátó, aztán csak a földre tekintett.”33 Értekező jellegű cikkében az énintegritás fölbomlását kapcsolta össze a drogfüggőség tüneteinek leírásával, a lelki folyamat ábrázolása mellett azonban a testi elváltozásokról is szót ejtett: „Vértanú-testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta és szíjakkal kötötte át a lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon. […] Hogy a soványító morfiumot ellensúlyozza, hízókúrát használt arzénnel, minek következtében a fölismerhetetlenségig meghízott. Aztán, hogy lefogyjon, nyomban ebéd után hánytatót vett be.”34 Major Ágnes épp az iménti idézettel kapcsolatban jegyzi meg, hogy Kosztolányi e helyütt lényegében a szakralizálás felé nyit, és Csáth sorstragédiájának leírását a mártíromságtörténetek narratívája felé mozdítja el. A zárás pedig „előrevetíti azt a minőségi hangsúlyeltolódást, ami Csáth befogadástörténetének jellemző sajátossága lesz: a biográfiai tények előtérbe kerülését”.35 Amikor az író idézi Csáth Ópium című elbeszélésének Charles Baudelaire Mesterséges mennyországok című művére rímelő passzusát – miszerint a droghasználó tíz év alatt akár húszmilliót is élhet –,36 elindítja a recepció azon vonulatát is, mely „Csáthot mint elsősorban kábítószerfüggő írót” tematizálja.37

Karinthy Frigyes és Juhász Gyula ugyancsak megemlékezett Csáth életéről és haláláról. Bár Karinthy külön akarta tárgyalni az életrajzi adatokat és a munkásságot – mondván, az írót életműve jellemzi igazán –, Csáth esetében nem tudta mellőzni a sorstragédiát. Mint azt korábban jeleztük, Kosztolányihoz hasonlóan ő is a történelmi események áldozataként tekintett fiatalon elhunyt pályatársára: „Csáth Géza magyar író volt: Magyarország drámája előtt érett meg és Magyarország drámájában esett el. […] az ő élete magyar regény volt, romantikus és szertelen.”38 Juhász Csáth halálának okait kutatva ismét a történelmi tragédiákat tette felelőssé, a világháború mellett a forradalmakra is utalva: „Önmaga vetett véget tragikus életének, meghalt harminckét éves korában, mert az idegeit tönkretette a háboru és a forradalom.”39 Azt is meg kell jegyeznünk, hogy ezek az írások nemcsak mártírrá avatják Csáthot, hanem „a modern művész allegorikus alakjaként” is bemutatják őt,40 amihez nem is kínálkozott volna megfelelőbb fórum a Nyugatnál.

Egy évvel később a Bácsmegyei Napló hírt adott Csáth gazdag hagyatékáról, számos kiadatlan munkáról és feljegyzésről tudósítván az olvasókat.41 Kosztolányi Dezsőt ugyancsak foglalkoztatta az örökség ápolása, főképp azért, mert Csáth végakaratában az íróra bízta feljegyzéseit, és arra kérte: írja meg romlása történetét,42 amit jegyzetekben és levélben is kifejtett: „K. Desiré! / Szeretnék egy finom regényt írni, házasságomról. Azonban oda jutottam, hogy ehhez nincs türelmem és energiám. Használd föl ezeket a jegyzeteket. Gyáván éltem, de bátran fogok meghalni. A tragikum itt oly rémes, hogy a részletek szégyenletes voltát teljesen el fogja takarni. […] azt se tudom szégyelleni, hogy egy páratlan gonosz démon körmei közé kerültem, aki lelkiismeret nélkül kivégzett. Tanuljon szégyenemből az ifjuság – az orvosok, de főleg a férfiak! Ird meg ezt egy 500 oldalas regénynek, és add ki. Ismétlem: itt nem az a tragédia, hogy a nő akit szerettem démonnak bizonyult, hanem az, hogy leleplezte démon voltát szándékosan – és végre megölt.”43

Noha Csáth elsősorban a házassága történetét kívánta megörökíttetni Kosztolányival, fontos szerepet szánt morfinizmusának, valamint gyermekkori traumáinak is: „Hosszan, sok részlettel kell leírni az első Mº-injectiót, és az azzal kapcsolatos félelmet, később pedig a kis Mº-adagok öntudatos, vabanque-szerű, állandó és sikeres használatát. […] Hangsúlyozandó a degenerált születés. Illúziók a megholt anyára. […] a fiút elhagyta az apa.”44 Öccsének, Jász Dezsőnek szintén hosszasan megírta önanalízisét, különös tekintettel az édesanya halála után újranősülő apa viselkedésére. Azt is lelkére kötötte, hogy elsősorban Kosztolányit kell a részletekbe beavatni. Az író Mostoha címen tervezett regényt, illetve drámát (is) írni, ám a hangsúlyt az édesanya halálára és a mostohaanya megérkezésére, valamint az új családba való beilleszkedéssel járó lelki vívódásokra helyezte volna. Munkájával sosem készült el, mindössze töredékek és vázlatok maradtak fenn mind a regényből, mind a színpadi műből.45