A Herschel-űrtávcső a 2010-es évek elejének legfontosabb űrcsillagászati programja volt. Legfontosabb eredményei közé tartozott, hogy a korábbi infravörös-űrtávcsövekhez képest sokkal jobb térbeli felbontásának köszönhetően sikerült forrásaira bontani az infravörös és szubmilliméteres extragalaktikus hátteret, felfedezni a Tejútrendszer csillagközi anyagának szálas szerkezetét, valamint a távoli-infravörös spektroszkópiai műszerekkel szerves molekulákat azonosítani a csillagközi és csillagkörüli térben és a Naprendszerben.

 

 

Herschel Space Observatory was the most important space astronomy mission in the early 2010s. Due to its unprecedented spatial resolution at the far-infrared and submillimetre wavelengths it could resolve the infrared extragalactic background into individual sources, discover the filamentary structure of the interstellar medium in our Galaxy, and identify organic molecules in the interstellar and circumstellar medium and in our Solar system using its far-infrared spectroscopic instruments.

 

 

 

 

 

Annak az egyszerű ténynek, hogy az éjszakai égboltot sötétnek látjuk, komoly kozmológiai következménye van. Az ebből levezetett ún. Olbers-paradoxon szerint egy térben és időben végtelen Világegyetemben egy megfigyelő bármilyen irányba is nézzen, tekintete előbb-utóbb egy csillag felszínével kell hogy találkozzon, azaz az éjszakai égnek a Nap fényességével kellene ragyognia minden irányban. Ez nyilvánvalóan nincs így, a paradoxon feloldása pedig az a ma elfogadott ősrobbanás-elmélet szerint, hogy az Univerzum csak véges ideje létezik, így a nagyon távoli csillagok fénye még nem érhetett el hozzánk, amihez számottevően hozzájárul a Világegyetem tágulása is. Bár az Olbers-paradoxon egy rendkívül fontos kozmológiai megfigyelést tükröz, valójában az éjszakai ég nem teljesen sötét. Szabad szemmel a csillagok közötti égi háttér már a látható tartományban is könnyedén megfigyelhető fényszennyezés nélküli helyről, bár ezeken a hullámhosszakon a háttér fényének nagy része inkább a légköri fényszórásból és a légkört alkotó molekulák sugárzásából származik, mintsem a háttér halvány, egyenként nem megfigyelhető csillagainak összeadódó fényéből. Az infravörös tartományban (1–300 μm) az égi háttér nagyon jelentős a megfigyelhető égitestek fényességéhez képest, még akkor is, ha távcsövünket a légkör fölé emeljük. Ebben a tartományban a legjelentősebb háttérkomponensek a bolygóközi por (állatövi fény) és a Tejútrendszer kis sűrűségű hidrogénfelhőiben található por hőmérsékleti sugárzása (az ún. galaktikus cirrusz emisszió), valamint a távoli galaxisok összeadódó fénye, a kozmikus infravörös háttér. A közeli-infravörösben (1–10 μm) ehhez hozzájárulnak még a Tejút halvány csillagai, a legtávolabbi infravörös hullámhosszakon (kb. 300 μm) pedig az ősrobbanás maradványa, a mikrohullámú háttérsugárzás. A hátterektől egy adott égitest mérésénél könnyen meg tudnánk szabadulni, ha az a forrásunk környezetében minden irányban ugyanolyan lenne, ez azonban nincs így: nem ugyanannyi és ugyanolyan fényességű galaxist látunk minden irányban, és például a csillagközi anyag felhőinek bonyolult szerkezete miatt a galaktikus cirrusz fényessége sem azonos különböző irányokba nézve. Minthogy emiatt nem tudjuk meghatározni a háttér pontos értékét egy adott helyen, a kiválasztott forrásunk fényességét sem tudjuk tetszőleges pontossággal megmérni, bármilyen hosszan is figyeljük meg azt. Emellett, ha a források túl közel vannak egymáshoz, előfordulhat, hogy nem tudjuk szétválasztani őket – a fenti két hatásból származó, a forrás fényességének meghatározásában fellépő bizonytalanságot konfúziós zajnak nevezzük.