Glück késő modernista költő, a lírai énköltészet egyik legolvasottabb kortárs képviselője. A nagymodernizmus továbbvitelén fáradozó, a nagymodernizmus „utóvédharcát” vívó ún. Arrière-garde költők egyike – hogy James E. B. Breslin (Breslin, 1984, 57.) terminusát használjam –, aki elegáns, művelt, szellemes és fegyelmezettségében is személyes hangú verseket ír. Glück ugyanis nem a nagymodernizmus személytelenséget hirdető, T. S. Eliothoz köthető vonulatának örököse, hanem annak a Robert Frost és Wallace Stevens nevével fémjelzett ágának, valamint később a Robert Lowell által indított, gyakran vallomásosan feltárulkozó hagyománynak a folytatója, ám a személyes témákat különös távolságtartással kezeli. Verseinek uralkodó témája az Én, akiről hol a konfesszionalistáktól ismert naplóversek hangján, hol az Emily Dickinsontól eredeztethető amerikai figyelemköltészet precizitásával szól, miközben rendre együttállásokat mutat fel az egyedi és az egyetemes, az emberi és a természeti, a jelenálló és a mitológiai között. A szenvedés, a fájdalom és a trauma alkotja belső utazásainak tájait, az Én visszatérő tapasztalatait, amelyekről nagy őszinteséggel ír, új tudást nyerve a személyes élménynek az univerzálissal való összekapcsolásából. Az emberi (és ezek között is elsősorban a családi) kapcsolatok nehézségeit és az emberek egymás iránti apróbb-nagyobb gonoszságait éppoly szívesen választja témájául, mint a léthelyzet kiváltotta szorongást, a depressziót, a lelki sérülékenységet. Művészetének anyaga tehát ő maga, saját énjének változása, alakulása, fejlődése, melyet sokszor önmagát kívülről tekintve tár fel: az élmény közvetlenségét és az érzelmek intenzitását különös távolságból képes megjeleníteni verseiben. Úgy tekint magára, olyan elfogulatlanul és érzelemmentesen, mint amilyen hideg fénnyel a hold néz az emberekre, írja David Perkins (Perkins, 1987, 561.). Az autentikus jelenlét költőjének nevezhetjük, aki önkifejező verseinek önmegértési és önértelmezési, egyúttal létösszegző kísérletei során a jelen gyakran fájdalmas pillanatait helyezi a fókuszba, elfogulatlanul – szinte érzéketlenül – keresve a kapcsolódási pontokat az univerzálissal, a természetivel és a mitológiaival.

Költészetének jegyei között említhető a világ rendjében való hit (mely rendet a költészet és általában a művészet hivatott megteremteni, vagy legalábbis előhívni), a világ dolgai közötti megfelelések feltárása és a szubjektum autonóm és önmagával azonos entitásként való felfogása. Lírai-meditatív versei arról tanúskodnak, hogy a költői képzelet képes szimbolikus jelentéssel felruházni a megfigyelt és precízen megjelenített természeti tárgyat. A hétköznapi jelenséget ez a költői látásmód teszi szimbolikussá, s végül ez a felismerés lényegíti át a konkrétan megjelenített tárgyat, jelentését az univerzális felé tágítva.

Glück költészetét – a nagymodernizmus szellemében – a jelenségek mögött megbúvó absztrakt rend felfedésének vágya jellemzi. E szimbolista-dualista hagyomány a belső élményt tágabb kontextusba helyezi: például a természetivel hozza kapcsolatba, vagy fordítva, a természeti jelenséget belső emberi értékek megjelenítőjeként írja le. Az objektív a szubjektív kifejezésére hivatott, miközben a szubjektív sem önmagában jelenik meg, hanem az objektív közvetítésében. Ekként a fákban fellelhető göcsörtök – mint a Szilfa (Elms) című versben – a költő lelki „csomóit”, a kapcsolatait jellemző görcsöket jeleníti meg.

Vallomásos költőként indult – első kötetében, melynek a Firstborn metaforikus címet adta, a hatvanas években divatos konfesszionalista hangon szólalt meg –, de a következő másfél évtized tanulóéveit követően más hangra vált. 1992-ben adja ki egyik legjelentősebb kötetét, a The Wild Irist, amely az amerikai pasztorál nagy metaforikus kertjének helyszínén egyesíti a személyesség, a látomás és a mitológia elemeit. Versei a metaforizáció és a konkretizáció pólusai közt mozognak, azt sugallva, hogy mind a metaforikus megközelítés, mind a közvetlen kifejezés csak töredékeiben képes a világot megjeleníteni. Három hang szólal meg a kertben: a virágok, a kertészköltő és az istenség hangja, mely hármast Helen Vendler a delphoi jósda háromlábú aranyszéke, a tripusz lírai megfelelőjeként értelmez (Vendler, 1995, 16.). A három hang a leírás/narráció, a kinyilatkoztatás, illetve a jóslat különböző regisztereit követi, a növényi egyszerűségtől az ember korlátozott megértésén át az isteni mindentudásig. A címadó versben a virágok váratlan perspektívát hoznak a versciklusba; a saját halál leírása a nőszirom beszélőpozíciójából jelenik meg előttünk.

Némely Glück-vers ún. ökofeminista indíttatásúnak mondható, amelyekben nem az ember nézőpontjából tekint a természetre, hanem a természeti lények nézőpontjából az emberre. Ilyen a Csillagvirág (Scilla) című, amelyben az emberiséggel nagyon elégedetlen virág hangját halljuk:

 

1996-os Meadowlands (Legelők) című kötetében a mitológiához folyamodik a jelen eseményeinek értelmezési kereteként: Odüsszeusz és Pénelopé kapcsolatát női szemszögből újraírva beszéli el egy New York-i pár házasságának történetét. Megjelenik a hűtlenség és az elhagyás/elhagyatottság, valamint az egyezségek és ígéretek reménytelen láncolatának témája. A házasságtörténet meghatározó elemeit a két fél egymásnak feszülő vágyai és kényszerei alkotják: a férfikíváncsiságot kielégíteni hivatott világkaland egyfelől, másfelől az asszony ithakai-kertvárosi elszigetelődése és kitartása. A párhuzamos monológok az angol költészet drámaimonológ-hagyományát idézik, s ez a kapcsolódás tematikai és műfaji tekintetben egyaránt drámaiságot kölcsönöz a versciklusnak. Ezt a témát és írásmódot később a Vita Nuova (2009) kötetben folytatja: a házasság felbomlott, most a széthullás utóhatásait vizsgálja, a klasszikus mitológia értelmezői keretének alkalmazása mellett immár az álom pszichológiai mélységeibe is merészkedve.

Glück a nehéz családi kapcsolatok krónikása: ehhez a témához továbbra is gyakran hívja segítségül a mitológiai történeteket és azok nagy archetípusait. Az Averno (2006) Perszephoné történetéhez folyamodik a férj–feleség/leány–anya hármasának megjelenítésére, elsősorban az anya–lánya kapcsolat nehézségeire koncentrálva. Az Averno hősnője éppúgy a férje és az anyja közt tipródik, mint egykor Perszephoné, aki a sötét férfihatalom és a fájdalmas szeretet között vergődve az év kétharmadát a királyi férj, Hádész mellett tölti az alvilágban, egyharmadát pedig anyja, Démétér mellett az istenek között. Későbbi költészetének uralkodó témái között említhetők az emberi kapcsolatok rossz kezeléséből adódó személyes fájdalmak és traumák, valamint az öregedéstől és az azzal járó testi és lelki bajoktól való félelem. Alábbi, Vallomás (Confession) című versének témája a betegségektől való félelem, amelyet nem enyhít annak a tudata, hogy mindezt a korábban megélt boldogságok büntetéseként kapja a halandókra irigy Moiráktól, a végzet fukar és kicsinyes istennőitől.

Befejezésként álljon itt egy vers a költő magyar gyökereiről: Glück nagyapáról, aki egy kis erdélyi faluból elszármazva vándorolt ki New Yorkba. Az egykor jómódú tudós ember Amerikában – akár József Egyiptomban – valóságos rabszolgasorba került: lélekölő munkára kényszerült, amikor egy hideg pince mélyén szivarokat sodort. Ám lelkét nem faragta meg az Újvilág, az gyémántkemény maradt, és gondolataiban és érzéseiben mindvégig visszatért szülőfalujába – oda, ahol az igazság kimondása legalább a szabadság illúzióját adta.