Valójában két feszítő kérdésről kell gondolkodnunk, amikor – zárójelbe téve a „ki is a tudós” besorolós kérdésfelvetést – azt vizsgáljuk, hogy
milyen a tudós a pszichológiában. Az első a természettudomány–tudomány–pszichológia háromszögre vonatkozik. Már a 19. század végén észrevette a bölcsészet, német közegben a történeti megismerés egyediségeiből kiinduló Wilhelm Windelband és Wilhelm Dilthey, francia közegben pedig a karteziánus én primátusát új köntösben visszahozó filozófus Henri Bergson, hogy a kor kísérleti pszichológiájának két fenyegető üzenete van a bölcsészek pszichológiája felé. Az egyik a redukcionizmus, a lelki élet folyamának visszavezetése valami másra. Tényleg kiiktató értékű ez a visszavezetés, vagy megmarad a lelki szerveződés? Azóta is velünk él a kérdés, s a fővonalbeli értelmezés szerint a lelki világ sajátos mintázata az életfolyamatoknak (ma neurálisat mondunk), mint Arisztotelész óta a modern funckcionalistákig sokan hirdetik. (Dilthey és Bergson nem erre hivatkoztak, hanem az intuitív vagy empatikus bizonyosságra.) A másik feszítő kérdés pedig a győzedelmes
oksági gondolatmenet, a lelki élet esetlegességeinek beterelése az általános természeti törvények hatálya alá, az oksági mozzanatokat tisztázni hivatott kísérleti módszer, s a Karl Poppert követő falszifikációs gondolatmenet győzelmével. A huszadik század közepe az így keletkezett szembenállást az oksági és a megértő pszichológiák között tovább fokozta. A Bécsi Körből indulva a természettudományos magyarázat egyre inkább a fizikalizmus formáját öltötte. A tudományos ihletésű pszichológia pedig öntudatosította azt, amit
Lee J. Cronbach (1957) úgy nevez, mint a tudományos pszichológia két diszciplínáját. Az egyik a laboratóriumi kísérleti pszichológia, a másik pedig az egyéni különbségek számokkal csűrő-csavaró individuális pszichometriai vizsgálata. Ez a két irány radikálisan külön működött. S mellettük megmaradt a filozófusok és a klinikusok értelmező pszichológiája. Az a pszichológia, ahol a klinikus és a (klasszikus kontinetális) filozófus attitűdjének a közössége a neurálistól elválasztott szemantikai meghatározottság gondolata (Bergson és Freud összevetésére ilyen szempontból
Frédéric Worms [2020] jó példát ad). A „szemantikus” jelző itt azt takarja, hogy az élmények mint élmények kapcsolatai a meghatározó erejűek, és nem valami önmagukban vett neurobiológiai szöveti folyamatok. Másrészt, a szemantikai azt is jelenti, amit az analitikus filozófiai gondolatmenetben Jerry Fodor (de éppenséggel ellenfele Piaget is) úgy fogalmazott meg, mint a mentálisan érvényes implikációk világa. Ha igaz az, hogy
Bejött a kutya, akkor az is igaz, hogy
Bejött egy állat. A két kijelentés azonban nemcsak a logikatankönyvben, hanem a fejünkben sem okozza, hanem implikálja egymást.