Magyar Tudomány 2021/06
›
Tanulmányok
›
Változások az emberi nyelv működésében: a jelölt dominanciájától a jelölő dominanciája felé • Changes in the Functioning of the Human Language: From the Dominance of the Signified to the Dominance of the Signifier

Változások az emberi nyelv működésében: a jelölt dominanciájától a jelölő dominanciája felé

Changes in the Functioning of the Human Language: From the Dominance of the Signified to the Dominance of the Signifier

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Benczik Vilmos

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

PhD, dr. habil, professor emeritus, Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanító- és Óvóképző Kar, Budapest
 
Összefoglalás
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A jelölő – jelölt – jel saussure-i hármasságából kiindulva a szóbeli és az írásbeli nyelv és nyelvhasználat különbségeinek tárgyalása révén világosabban látjuk a nyelvet mint jelölők rendszerszerű hálózatát.
 
Abstract
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Departing from the Saussurean triptych of signifier – signified – sign and by discussing the distinctions of oral and written language and language use language is seen more clearly as a systematic network of signifiers.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Kulcsszavak: jelölt, jelölő, szóbeliség, írásbeliség, szemiotika, hangos olvasás, néma olvasás, irodalomelmélet
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Keywords: signified, signifier, orality, literacy, semiotics, reading aloud, silent reading, literary theory
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

DOI: 10.1556/2065.182.2021.6.3
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Cikk letöltése 
 
 
A jelölt és a jelölő fogalmának vázlatos története
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A két fogalom Ferdinand de Saussure Bevezetés az általános nyelvészetbe című, 1916-ban megjelent munkájával mintegy berobbant a nyelvtudományba, e két fogalom nélkül immár száz éve még a legalapvetőbb dolgok sem mondhatók el a nyelvről.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Saussure a nyelv működésének alapját abban látja, hogy bizonyos fogalmak összekapcsolódnak bizonyos hangképekkel: a fogalmakat nevezi el jelölteknek (’signifié’), a hangképeket pedig jelölőknek (’signifiant’): a kettő együtt alkotja a jel fogalmát. A jelölt–jelölő oppozíció Saussure a nyelvtudományt alapjaiban megújító munkásságának egyik legfontosabb tézise; Ernst Cassirer német filozófus Saussure munkásságát jelentőségében Galileiéhez méri (vö. Culler, 1986).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Saussure a nyelvet többek között papírlaphoz hasonlítja, amelynek a gondolat (a jelölt) az előlapja, a hangkép (a jelölő) pedig a hátlapja. Az előlapot – mondja Saussure – nem lehet anélkül szétvágni, hogy a hátlapot is szét ne vágnánk. „Ugyanígy van a nyelvben is: sem a hangot nem lehet a gondolattól elválasztani, sem a gondolatot a hangtól; ezt az elválasztást csak absztrakció útján lehetne végrehajtani, amelynek az lenne az eredménye, hogy tiszta pszichológiát vagy tiszta fonológiát művelnénk” (Saussure, 1997). Saussure hangsúlyozza továbbá, hogy a jelölt és a jelölő közötti kapcsolat nélkülöz bármilyen logikai vagy hasonlósági elemet, ez a kapcsolat önkényes, s kizárólag a nyelvhasználók közmegegyezésén alapul. A jelek peirce-i felosztása szerint a nyelvi jel alapvetően szimbólum, bár egyes nyelvi elemek mutathatnak emellett ikonikus (hangutánzó szavak), illetve indexikus (névmások) vonásokat is. A tapasztalat azt mutatja ugyanakkor, hogy az egynyelvű, nyelvtanilag nem képzett – tehát a nyelvvel reflektív viszonyban nem álló – anyanyelvi beszélők hajlamosak anyanyelvük szavai és az általuk jelölt dolgok között hasonlóságot, sőt azonosságot látni, tehát mintegy azonosítják a jelölőt és a jelöltet. Erre már Saussure is rámutatott (idézi Hawkes, 1977); a későbbiekben – az írástalan nyelv tárgyalása során – még visszatérünk a jelenségre.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A saussure-i fogalomtriptichonnak (jelölt–jelölő–jel) igen korai előképei vannak: a legkorábbi a Kr. e. 5. században élt Gorgiasznál lelhető fel, aki „határozott különbséget tesz a szó, a fogalom és a külső valóság között” – írja Adamik Tamás (Adamik, 1998). A ’szó’ a saussure-i hangképpel/jelölővel, a ’fogalom’ pedig a saussure-i fogalommal/jelölttel azonosítható egyértelműen. Közel ezer évvel később Augustinus A keresztény tanításról című művének II. és III. könyvében alkotja meg jelelméletét, s ebben a lényeget tekintve saussure-i értelemben használja a ’significans’ és a ’significatum’ terminusokat (vö. Adamik, 1979 és Adamik, 1998). A szakirodalom úgy tartja, hogy valamiképpen Augustinus is hozzájárult ahhoz, hogy Saussure megalkotta a signifiant/signifié fogalmát.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A két saussure-i fogalmat később megpróbálták más terminusok használatával pontosítani és árnyalni. Louis Hjelmslev a kifejezés (’expression’) terminust használja a jelölőre és a tartalom (’content’) terminust a jelöltre.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Jacques Derrida 1967-es, Grammatológia című könyvében kritizálja Saussure-t a jelölt és a jelölő éles megkülönböztetéséért; Derrida azt kárhoztatja, hogy ez a megkülönböztetés az olyan hagyományos hierarchikus oppozíciókhoz igazodik, mint anyag–szellem, szubsztancia–gondolat, s ezekből az oppozíciókból mindig a második tagot privilegizáljuk az elsővel szemben. Ez történik a jelölt–jelölő oppozíció esetében is, amikor hajlamosak vagyunk az érzékfölötti [transzcendentális] jelöltnek tulajdonítani valóságos létet a csakugyan létező jelölő rovására (Derrida, 2014).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Jacques Lacan érdekesen párhuzamba állítja a jelölő–jelölt oppozíciót a saussure-i tanítás két másik alapvető oppozíciójával, a langue–parole, illetve a szinkrónia–diakrónia oppozícióval. Lacan úgy látja, hogy a jelölő a langue-gal, a nyelvi rendszerrel rokonítható, lévén hogy mindkettő fix, eleve adott; az örökké változó, megújuló parole viszont inkább a jelöltre hasonlít, mely utóbbi a(z amúgy változatlan) jelölő minden egyes használata során más és más lesz. Lacan úgy találja, hogy a jelölő a maga anyagi mivoltában a nyelv „megfogható” szinkrón struktúrájával mérhető össze, ezzel szemben a jelölt a maga gazdag történeti reminiszcenciáival inkább diakrón vonásokat mutat (Lacan, 1972; és vö. Culler, 1986).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Saussure tehát hangsúlyozza, hogy a jelölt és a jelölő összetartozik, s mintegy kölcsönösen feltételezi egymást. Saussure ezzel a két fogalom egyenrangúsága, egyenlő súlya mellett is lándzsát tör.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az a kiegyensúlyozottság, egyenrangúság és egymás kölcsönös feltételezettsége, amely a jelölt–jelölő saussure-i modelljéből kiolvasható, nem örök érvényű és általános jellemzője ennek a viszonynak, hanem éppenséggel csak egy kivételes, kegyelmi állapotot tükröz, amelytől jócskán tapasztalhatók elmozdulások. Az alábbiakban ezeknek az eltéréseknek, elmozdulásoknak az áttekintésére teszünk kísérletet.
 
 
A jelölt és a jelölő az írástalan nyelvben
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A kommunikációtörténeti szakirodalom az írástalan nyelv korát Walter J. Ong terminusával „elsődleges szóbeliségnek” (’primary orality’) nevezi. Az elsődleges szóbeliség korát a nyelv keletkezésétől az írás feltalálásáig1 szokás számítani. Ezt a korszakot valójában csak az írás feltalálását követő korszak perspektívájából illethetjük a „szóbeliség” terminussal: az írás előtti korokban élő emberek számára a hangjelek és a nyelv monolit egységben voltak, szétválasztásuk nemcsak lehetetlen volt, hanem elgondolhatatlan is.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Bronislaw Malinowski írja: „Az artikulált beszéd kezdeteikor, amikor a beszéd megjelenésével párhuzamosan kiemelkednek a szituációból a szóval megjelölt dolgok, ezeket a dolgokat kizárólag az aktuális viszony szilárd köteléke fűzi a beszédhez, a szavakhoz. A hang még nem igazi szimbólum, mert nem válik el az általa jelölt dologtól”2 (Malinowski, 1936).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ong lényegében ugyanezt mondja, amikor azt állítja, hogy az elsődleges szóbeliségben „a szavak nem jelek”3 (Ong, 2010).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

„A primitív nyelvi gondolkodás számára […] a kimondott szó nemcsak elvont jele, hanem képe, sőt része a kifejezett dolognak. A beszéd ekkor még jobban hozzátapadt a konkrét valósághoz, a szójel és a jelölt dolog még nem differenciálódtak annyira, mint a későbbi fejlett gondolkodásban. Ami a szóval történik, vagyis amit hangosan kimondunk, az a primitív felfogás szerint a valóságban is megtörténik” – foglalja össze már közel száz éve Thienemann Tivadar a jelölő és a jelölt elsődleges szóbeliségbeli összeolvadásának a lényegét (Thienemann, 1931).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A jelölőnek a jelöltbe való teljes beleolvadását példázzák a tabuszavak: ezeknek a szavaknak valójában nem a jelölőjük, hanem a jelöltjük tiltott. Egyes írásbeliséggel nem rendelkező észak-amerikai indián nyelvekben a tabuszavak magas aránya miatt tízévenként kicserélődik a szókincs fele, mivel a kimond(hat)atlan szavak elfelejtődnek (vö. Flusser, 1997). Ily módon felejtődött el az eleink számára totemállat medve finnugor elnevezése is; mellesleg a helyette átvett szláv szó is körülírás (tehát a medve ’valódi’ nevének a kimondása a szlávok között is tiltott lehetett): a ’medve’ szó szlávul ’mézevőt’ jelent.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az írás előtti nyelvműködésben a jelölő kizárólagos „anyaga” a hang. A hang azonban valójában nem anyag, hanem az anyagnak a rezgése, amely létrejötte pillanatában el is enyészik: a jelölő eltűnik, s csupán a jelölő által előhívott/generált jelölt marad meg. Amikor beszélünk, a beszédet nem meghalljuk először, majd ezt követően megértjük, hanem a meghallás és a megértés ugyanabban az időben, egymástól elválaszthatatlanul történik. Ezt nevezi Derrida a s’entendre parler rendszerének (a francia ’entendre’ ige kettős jelentésű: ’hallani’ és ’érteni’; a kifejezést többféleképpen próbálták magyarra fordítani, de egyik fordítás sem tekinthető igazán sikeresnek). Jelen gondolatmenetünk szempontjából a lényeg az, hogy a hang fizikai elenyészése mintegy eltörli a jelölőt, s ami megmarad, az az elenyészett jelölő által létrehozott ’transzcendentális’ – azaz az érzékek számára hozzáférhetetlen – jelölt (vö. Derrida, 2014; valamint Culler, 1997).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A kommunikációs folyamat hatékonysága szempontjából a jelölőnek a hangzó nyelvhasználatbeli eltörlődése nem haszontalan dolog, hiszen az ideális kommunikáció a kommunikálandó gondolatnak a címzett által történő mindenféle médium használatát kiküszöbölő „közvetlen appercipiálása” volna. Mivel ez nem lehetséges, legalább a médiumként szolgáló nyelvnek kell minél áttetszőbbnek, semlegesebbnek lennie, mert ha nem az, akkor torzíthatja, befolyásolhatja vagy beszennyezheti a gondolatot, s a kommunikáció címzettje a gondolat helyett részben a közvetítő médium anyagát érzékelné (Culler, 1997). Az írás előtti – kizárólagosan4 hangzó – nyelv maximálisan transzparens5: a hang illékonyságából adódóan tiszavirág életű jelölőnek nincs rá ideje, hogy bármiféle szerephez is jusson – elhangzása pillanatában a címzett tudatában generálja a jelöltet, majd rögtön bele is olvad abba. Ily módon az elsődleges szóbeliségben működő nyelv – ahogy Ongtól fentebb idéztük – nem rendelkezik a jel valamennyi sajátosságával. Derrida írja: „A jelölő külsőlegessége az általában vett írás külsőlegessége; […] nincs nyelvi jel az írás előtt. E külsőlegesség híján maga a jel képzete is összeomlik” (Derrida, 2014).
 
 
A jelölt, a jelölő és az írás
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az írás meghozza a jelölő számára a maradandó fizikai létet. A hordozóanyagra írt szavak fizikai jegyek, amelyeket az olvasónak kell életre keltenie és értelmeznie; e jeleket anélkül is látjuk, hogy értenénk őket (Culler, 1997). A jelölő tartósan ott van a hordozóanyagon anélkül, hogy generálta volna a jelöltet – ilyesmi az elsődleges szóbeliségben nem fordulhatott elő. Az írás megjelenése összességében a jelölő szerepének radikális felértékelődésével jár együtt. A jelölő maradandó fizikai léte az alapja annak, hogy a nyelvhasználóban kialakulhasson a nyelvhez való reflektív viszony; lényegében annak, hogy a nyelvhasználóban tudatosodjon: a szavak nem azonosak a dolgokkal.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ugyanakkor az írás megjelenése más tekintetben is megbolygatja az elsődleges szóbeliségben kialakult jelölő-jelölt viszonyt. Az írással létrejövő új kommunikációs helyzet kikényszeríti a szójelentések pontos körvonalazódását: az elsődleges szóbeliség szemantikájára jellemző komplex s egyszersmind parttalanul szétáradó szójelentések elemeikre bomlanak, és ezek az elemek világos kontúrokat nyernek. A jelölő-jelölt viszony határozottabbá, egyértelműbbé, konkrétabbá válik – ez viszont inkább a jelölt szerepének felerősödése irányában hat. A jelölt dominanciája a logocentrizmus.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az interaktivitás hiányával azonos jelentőségű körülmény, hogy az írás nem tudja rögzíteni a nyelv szupraszegmentális eszköztárát, amelynek pedig esetenként kulcsszerepe lehet a jelölő és a jelölt kapcsolatának a meghatározásában. Ez diffúzabbá, bizonytalanabbá teszi a jelöltet, s ezáltal indirekt módon a jelölő szerepét erősíti.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az írásnak a nyelv működésére gyakorolt óriási hatását példázza az a gyanakvás, amely az írást megszületése óta övezi. Az írás legrégebbi jeles kárhoztatója Platón, az első görög filozófus, akinek a gondolatai maradéktalanul fennmaradtak az utókor számára – éppen annak köszönhetően, hogy leírta őket. Mégis ilyeneket mond: „Aki tehát azt hiszi, hogy művészetét írásban hátrahagyhatja, nemkülönben az, aki átveszi, abban a hiszemben, hogy az írás alapján világos és szilárd lesz a tudása, együgyűséggel van telítve…” (Phaidrosz 275c); „…aki eszénél van, sohasem fog bátorságot venni magának arra, hogy a gyarló nyelv formájába öltöztesse, amit szellemével megfogott, s még kevésbé abba a merev formájába, amely az írásba rögzített nyelv tulajdonsága” (Hetedik levél 343a).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Bő két évezred múltán Rousseau ugyanezt a gondolatmenetet folytatja, amikor az Esszé a nyelvek eredetéről (2007 [1780]) című tanulmányának 5. fejezetében az írás hiányosságait veszi számba, és a hangzó beszéd prioritása mellett érvel, helyenként igen indulatosan. Ezzel Rousseau a romantika – sok tekintetben egyébként máig ható – oralitáskultuszát fogalmazza meg. Az írás elsőbbségét hirdető Derrida Grammatológia (1967) című, többször hivatkozott munkájának második részében éppen Rousseau-val perlekedik hosszasan és részletekbe menően.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Bő száz évvel Rousseau után Saussure is igen rossz véleménnyel van az írásról: „A nyelv és az írás két különböző jelrendszer; a második létezésének egyetlen értelme az, hogy az elsőt ábrázolja; a nyelvi objektumot nem a leírt szó és a kiejtett szó együttese határozza meg; az utóbbi önmagában alkotja az objektumot. A leírt szó azonban olyan szorosan kapcsolódik a kiejtett szóhoz, hogy ugyanolyan vagy nagyobb fontosságot tulajdonítunk a hangjel ábrázolásának, mint magának a jelnek. Olyan ez, mintha azt hinnénk: ahhoz, hogy valakit megismerjünk, többet ér megnézni a fényképét, mint az arcát” (Saussure, 1997).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az írásban használt nyelv – mint fentebb erre már utaltunk – három alapvető körülmény miatt különbözik a szokásos hangzó használat nyelvétől.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az egyik különbség az interaktivitás hiánya; az írott kommunikátum címzettjének nincs módja a szavak pontosítását kérni a szöveg alkotójától (ezt a szokásos szóbeli közlés során megteheti), ezért a szövegalkotó kénytelen eleve kétséget kizáró pontossággal fogalmazni. A leírt szó teljes bizonyosságú hivatkozási alappá válik (ami a hangrögzítés széles körű elterjedése előtt a hangzó szóval nem fordulhatott elő) – ez a jelölő szerepét erősíti, a jelölőhöz kapcsolt jelentés nagyobb fokú pontossága révén egyszersmind azonban a jelöltét is.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A második különbség abban áll, hogy az írás csupán a nyelv szegmentális (diszkrét) elemeinek a rögzítésére alkalmas, pedig a szupraszegmentális nyelvi eszköztár (a mondat- és szövegprozódiai nyelvi eszközök) a szóbeli nyelvhasználatban helyenként a jelentés nagyobb részének a hordozói. Ezért az írásbeli nyelvhasználónak arra kell törekednie, hogy szövege jelentésének minél nagyobb hányadát a szegmentális nyelvi eszköztár hordozza – ez az írott szöveg alkotójától teljesen másfajta szövegalkotási eljárásokat követel meg. E körülmény ismét a jelölőt helyezi a szövegalkotó figyelmének a középpontjába. A szöveg alapvetően a jelölők kombinálásával jön létre – a leírt szövegnek a szövegalkotó által történő ellenőrző elolvasásakor viszont a jelölőkkel egyenlő szerephez jutnak a jelöltek is.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A harmadik különbség a szöveg befogadásának körülményeiben van. A hangzó szöveg befogadója mindig csak a szöveg egyetlen szavát hallja, a már elhangzott szavakat a rövid távú emlékezetében kell tárolnia. Emiatt a hangzó szövegnek viszonylag egyszerű szerkezetűnek kell lennie. Az írott szöveg befogadója ezzel szemben – gyakorlottságától függően – egyszerre érzékelhet több szót vagy egy egész mondatot, esetenként egy teljes bekezdést is. Több jelölő együttes érzékelése a jelölő szerepét értékeli fel, egyszersmind azonban segíti a szövegbefogadót a jelölőkhöz rendelendő/rendelhető jelöltek pontosabb kiválasztásában is.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az írásbeli nyelvhasználatnak az írás technológiája által kikényszerített sajátosságai természetesen hamarosan megjelentek a szóbeli genezisű szövegekben is. És fordítva – az írott szövegekben is szaporodtak a szóbeli szövegekre jellemző vonások. Az interferencia a két szövegfajta között folyamatos; a kommunikációtörténet ezért nevezi másodlagos szóbeliségnek a mai szóbeliséget, mivel ennek alapját a modern világ mindenre kiterjedő írásbelisége képezi.
 
 
A jelölt, a jelölő és az irodalmi szöveg
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az irodalmi szövegben – a nyelv eszközszerű használatához képest – a kezdetektől fogva kitüntetett szerep jut a jelölőnek. A költő és az olvasó – és általánosságban: a nyelvhasználó – figyelme már a korai antikvitástól kezdve nem kizárólag az írásmű tartalmára irányult, hanem a nyelvi kifejezés módjára is. Az antik retorikában fontos helyet foglal el az elocutio, amely lényegében a jelöltek közvetítéséhez szükséges jelölők optimális kiválogatása.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A hagyományos irodalomfelfogás – amely sok tekintetben ma is a klasszicizmus esztétikájával szembeforduló romantika irodalomfelfogásával6 azonos – persze nem a jelölő prioritását vallja a jelölttel szemben, hanem a kettő széttéphetetlen egységét. Ez a felfogás azt a szöveget tekinti remekműnek, amelyben egyetlen szót sem lehet megváltoztatni; ha pedig változtatás nem lehetséges, ez azt jelenti, hogy az író minden jelölthöz az optimális jelölőt választotta ki a nyelv által kínált eszköztárból. Ez a felfogás alapjaiban karteziánus és logocentrikus, mivel a nyelv maradéktalan referencialitását feltételezi, azt, hogy létezik a jelölők és a jelöltek között egy megbonthatatlanul rögzített viszony. Ebből persze az is szükségszerűen következnék, hogy egy adott irodalmi szövegnek csak egyetlen érvényes jelentése van; ennek a logikailag szükségszerű következménynek az elismerésétől azonban a romantika esztétikája nagyvonalúan eltekintett – miként ezt tette a romantikát követő, de a jelölő-jelölt viszony tekintetében a romantika elvi alapján álló későbbi irodalmi korszakok egyébiránt igen tarka képet mutató esztétikai gondolkodása is.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ki kell térnünk még a kommunikációs technológiák történetének egy máig ható fontos állomására. A 18. század végére általánossá válik az olvasás elnémulása: addig az ember önmagának is hangosan olvasott.7 A néma olvasás lényegében a hang nélküli nyelvműködés első példája. Az olvasás széles körben való teljes elnémulása paradox módon éppen akkor következik be, amikor a romantika – elsősorban Herdernek és Rousseau-nak köszönhetően – ismét felfedezi a szóbeliség értékeit. Létrejön az irodalmi szövegek virtuális akusztikuma, azaz a némán írt és némán olvasott (tehát akusztikus konkretizációt ténylegesen soha nem nyerő) szövegek esetében értékkritériummá válik a hangzásvilág. A romantika tehát mintegy visszacsempészi a hangot az elnémult irodalmi szövegbe. Northrop Frye mondja, hogy az irodalom „hangsémáinak […] a funkciójuk az, hogy minimalizálják az önkényesség érzetét a szavak és a jelentés kapcsolatában, hogy egy kvázi-mágikus kapcsolatot sugalmazzanak a szavak elrendezése és az általuk megidézett dolgok között” (Frye, 1997).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A néma olvasás széles körű elterjedésének önmagában a jelölt előtérbe kerülését kellett eredményeznie, ugyanis a hangtalan olvasás során a jelölő nem csupán elenyészett már születése pillanatában, miként az írás feltalálását megelőző elsődleges szóbeliségben, hanem akusztikusan létre sem jött.8 Ezzel egy időben azonban a virtuális akusztikumnak az irodalomolvasók figyelmének a fókuszába kerülése a jelölő szerepének a megerősödéséhez vezetett.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A korunkat fémjelző posztmodern irodalomszemlélet következetesen jelölőcentrikus. Az irodalmi művet a derridai tézis jegyében (’il n’y a rien hors du texte’ – nincs semmi a szövegen kívül) mindenekelőtt szövegnek tekinti, amelynek jelölőihez a befogadó a maga egyéni módján rendel hozzá jelölteket. Ugyancsak jelölőcentrikus a mai nyelvfilozófia is, amely nagyrészt Martin Heidegger hetven évvel ezelőtti szentenciájára épül, miszerint „a nyelv beszél” – a nyelv, amely mindenekelőtt a jelölők rendszerszerű hálózata.
 
 
Zárszó
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A fentiekben bemutatott trend természetesen nem zárult le, s nem is korlátozódik az irodalom nyelvére. A jelölő szerepe a nyelvhasználat minden területén – így a közéleti diskurzusban is – hangsúlyosabbá vált, az írásbeli és a szóbeli közlésekben egyaránt. Fontos látnunk, hogy ez a folyamat egy bizonyos pont elérése után veszélyes mértékben gátolhatja a társadalmi kommunikációt is – főképpen akkor, ha még a jelenség létéről sem veszünk tudomást. Jelen írás kísérlet arra, hogy a jelölt által dominált nyelvhasználattól a jelölő által dominált nyelvműködés irányába mutató folyamat egy fontos aspektusát vázlatosan bemutassa.
 
 
Irodalom
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Adamik T. (1979): Augustinus jelelméletének terminológiája és funkciója. Antik Tanulmányok – Studia Antiqua, XVI, 1, 76–86.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Adamik T. (1998): Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Budapest: Seneca Kiadó

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Culler, J. (1986): Ferdinand de Saussure. Revised edition. Ithaca, New York: Cornell University Press

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Culler, J. (1997): Dekonstrukció. Elmélet és kritika a strukturalizmus után. (ford. Módos M.) Budapest: Osiris Kiadó

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Derrida, J. (2014): Grammatológia. (ford. Marsó P.) Budapest: Typotex Kiadó

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Flusser, V. (1997): Az írás. Van-e jövője az írásnak? (Tartóshullám Könyvek) (ford. Tillmann J. A., Jósvai L.) Budapest: Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Frye, N. (1997): A metafora táguló világa. (ford. Máthé A.) Alföld, 48, 12, 57–68. http://epa.niif.hu/00000/00002/00024/frye.html

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Hawkes, T. (1977): Structuralism & Semiotics. London: Meuthen

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Lacan, J. (1972): Seminar on “The Purloined Letter”. Yale French Studies, 48, 39–72.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Malinowski, B. (1936): The Problem of Meaning in Primitive Languages. In: Ogden, C. K. – Richards, I. A. (eds.): The Meaning of Meaning: A Study of the Influence of Language upon Thought and the Science of Symbolism. Supplement. Fourth Edition Revised. London: Kegan Paul, Trench, Trubner & Co. Ltd., 296–336. http://nevarchivum.klte.hu/tananyag/szoclingv_alap/malinowski-the_problem_of_meaning_in_primitive_languages.pdf

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ong, W. J. (2010): Szóbeliség és írásbeliség. A szó technologizálása. (ford. Kozák D.) Budapest: Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet–Gondolat Kiadó

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Rousseau, J.-J. (2007): Esszé a nyelvek eredetéről. (ford. Bakcsi B.) Máriabesnyő: Attraktor Kiadó

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Saussure, F. de (1997): Bevezetés az általános nyelvészetbe. (ford. B. Lőrinczy É.) Budapest: Corvina Kiadó

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Silverman, K. (1983): The Subject of Semiotics. Oxford: Oxford University Press

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Thienemann T. (1931): Irodalomtörténeti alapfogalmak. Pécs: Danubia Kiadó
 
1  A szakirodalom általában adós marad annak megnevezésével, hogy melyik írásfajta feltalálásáig. Véleményünk szerint semmiképpen nem a korai jelentésrögzítő írásrendszerek megjelenéséig, amelyek a nyelven átnyúlva – és azt lényegében érintetlenül hagyva – közvetlen kapcsolatot hoztak létre a grafikus jelek és a dolgok között; a jelentésrögzítő írásrendszereknek alig van a nyelvre vonatkoztatható relevanciájuk. Az írás valódi karrierje és a nyelv szempontjából meghatározó szerepe akkor kezdődik, amikor a görögök a föníciaiaktól átvett mássalhangzóírást magánhangzójelekkel kiegészítve a Kr. e. VIII. században létrehozták az ún. fonetikus ábécét.
2  „The beginnings of articulate speech, when, parallel with its appearance Referents begin to emerge out of the Situation, are still to be represented by a single solid line of actual correlation (second stage). The sound is not a real symbol yet, for it is not used detached from its Referent.”
3  „…in primary orality words are not signs…”
4  A kizárólagosságot nem haszontalan hangsúlyozni, ugyanis az írás megjelenését követően a nyelv elemei – beszédhangok, szavak stb. – fizikai konkretizációt nyernek, s ezek az anyagszerű grafikus konkretizációk ott kísértenek az írásbeliséget interiorizáló nyelvhasználó tudatában akkor is, amikor a hangzó nyelvet használja. Fontos tehát tudatában lennünk, hogy az írás feltalálását követően a jelölő már a hangzó nyelvben sem olyan illékony, mint ezt megelőzően volt, hanem rendelkezik némi autonóm léttel.
5  A transzparencia azonban nem jelenti egyben azt is, hogy a nyelv ténylegesen semleges médium lenne, ugyanis a nyelvek nemcsak az általuk alkalmazott jelölők alakjának tekintetében önkényesek, hanem abban a tekintetben is, hogy miként szegmentálják a valóságot, a jelöltek milyen hálózatát hozzák létre (vö. Culler, 1986). Ugyanerre mutat rá Kaja Silverman is: „Not only does language produce a different set of signifiers, articulating and dividing the continuum of sound in a distinctive way, but each language produces a different set of signifieds: it has a distinctive and thus »arbitrary« way of organizing the world into concepts or categories” (Silverman, 1983).
6  A klasszicizmus arra intette az írót, hogy „írj úgy, mint mások, a legjobbak”, a romantika viszont azt tanácsolta az íróknak, hogy úgy írjanak, ahogy rajtuk kívül senki más.
7  A néma olvasásnak persze már az ókortól fogva vannak példái; ezek a Kr. u. 8. századig ritkák, a 8–12. században számosabbakká válnak, a 12. századot követően pedig egyre gyakoribbakká.
8  Legfeljebb belső beszédként, ún. szubvokalizációként; a szubvokalizáció és a virtuális akusztikum rengeteg rokon vonást mutat egymással.
chevron_left
chevron_right
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next
A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:
    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave