Az elmúlt évtizedek nemzetközi szakirodalma nem mondható egységesnek az igei argumentumszerkezetek vizsgálata szempontjából. Ezen a szakterületen alapvetően két ellentétes törekvés határozza meg a nyelvtudományi kutatás irányát. Az egyik irányzat követői szerint az elméleti nyelvészet egyes részdiszciplínái önmagukban is képesek lehetnek arra, hogy teljes képet alkossanak az igék és az igékhez tartozó grammatikai szerkezetek bonyolult viszonyáról. Példaként említhetnénk az igei argumentumok szintaktikai megfontolásokon alapuló elemzéseit. A szintaktikai elméletalkotók jellemzően a mondat szintjét tekintik az elemzés elsődleges tárgyának, és az igék mondatszerkezetben betöltött strukturális szerepéből vonnak le általánosítható következtetéseket az argumentumok számára és típusára vonatkozóan. Ugyanitt említhetnénk a tisztán pragmatikai elméleteket is, amelyek a nyelvhasználat szintjét tartják elsődleges jelentőségűnek a téma szempontjából, és a nyelvhasználók kommunikációra irányuló törekvései alapján próbálják azonosítani az igék argumentumszerkezetét. A másik irányzat követői az egyes nyelvészeti részdiszciplínák módszertani eljárásait és fogalmi eszközeit magyarázati szempontból erősen korlátozottnak tekintik, ezért az igei argumentumokkal összefüggő problémák komplex megközelítését szorgalmazzák. Ez nem jelenti azt, hogy a komplex megközelítésmódot javasló nyelvészeknek az elméleti alapvetések teljes spektrumában feltétlenül azonos álláspontot kell képviselniük. Különböző nyelvészeti hagyományokhoz tartozó és eltérő szakmai érdeklődésű szerzőkről van szó ebben az esetben, akikben az a közös vonás, hogy az igék viselkedésének rendszerszintű leírásában a szintaktikai, a pragmatikai és a lexikai-szemantikai magyarázati eljárások ötvözésére törekednek.