A 8. századra rendszerré formálódó késő avar világ régészetileg megfogható előzményei a 7. század közepéig, harmadik negyedéig követhetők. Bár az elnevezés ezt sugallja, a késő avar kor mégsem azonos az önmagát túlélő, kora avar kori nomád társadalmi-gazdasági rendszer elhúzódó válságának korszakával. A 6. század végétől Kelet-Európa felől folyamatosan vagy több hullámban a régióba áramló, majd letelepülő csoportok és a népesedési-politikai krízist okozó „késő antik kis jégkorszak” vége (7. század közepe; lásd Büntgen et al., 2016) után felgyorsuló népességgyarapodás önmagában is elegendő lehetett ahhoz, hogy széles körű társadalmi átalakulásokat idézzen elő. Efelé hatottak azonban a politikai események is, hiszen a 626 után megszűnő bizánci adók jelentette forráskiesés nyomán válságba került a nomád hatalmi szisztéma. A 7. század középső harmadában meginduló folyamatok a 670-es és a 700-as évek között értek össze egy gyökeresen új, az előzményekből nem magyarázható „késő avar kori” szintézisbe, amely a teljes akkulturáció mellett a társadalmi rendszer, életmód és gazdaság komplexumának átalakulását is magában foglalta.

E röviden vázolt, de annál nagyobb jelentőségű struktúraváltás nem értelmezhető a makrorégiót körbevevő világ folyamatai nélkül. A globális keret a késő antik kis jégkorszak végétől (7. század közepe) induló kedvezőbb klimatikus időszak, amely egyben a késő antik rendszerek válságából kilábalni kezdő, regionális egységekre szakadt kora középkori világ konszolidációjának időszaka. A „sötét” vagy „átmeneti kor”, a körülbelül a 7. század második felétől a 9. század legelejéig terjedő „hosszú 8. század” a Kárpát-medencében pontosan a késő avar kornak felel meg (irodalommal lásd Szenthe, 2019). A Meroving, majd Karoling és az itáliai langobard királyság, a még a 8. században egy hispániai Omajjád államra és az iszlám világ többi részét uraló Abbászida Kalifátusra szakadó muszlim térség, a jelentősen meggyengült Bizánc, valamint a Kazár Kaganátus mellett e világ tagja az Avar Kaganátus is, akkor is, ha geopolitikai helyzete miatt az ekkoriban formálódó, közép-, nyugat- és észak-európai súlypontú középkori rendszernek inkább a peremén foglalt helyet (a Kárpát-medence e helyzetének máig érvényes, szellemes összegzése: Szűcs, 1983; modern gazdaságtörténeti kontextusban: McCormick, 2001, 557–562., Map 19.2).

A rekonstruálható népességgyarapodás eredményeképpen a Kárpát-medence korai falusias, szórt rendszerű mezőgazdasági településeinek hálózata nemcsak besűrűsödött, hanem főleg észak felé terjeszkedett, amelynek eredményeképpen új településfoltok jöttek létre a Bécsi-medencétől a Kassai-medencéig nyúló területeken (Bóna, 1988, 454., újabban Szenthe, 2019). A településhálózat átalakulásának legfontosabb lépése azonban az volt, hogy a korai avar korból örökölt, délkelet-dunántúli népességsűrűsödés és kézműves termelési centrum mellett Szeged környékén előzmény nélküli településkonglomerátum jött létre. A tárgyi anyag alapján ezzel együtt járt a kézművesség (Szenthe–Gáll, 2021) és élelemtermelés (a gabonapollen elterjedések alapján: Törőcsik–Sümegi, 2019, 251–254.) új központjának kialakulása. A populációs és termelési súlypont emiatt az északi terjeszkedés ellenére a Kárpát-medence déli felében maradt a korszakban.

A késő avar korban a tárgyi és szellemi kultúra szinte bármely általunk ismert jelensége alapján az egész Kárpát-medencét behálózó kommunikációs rendszer képe rajzolódik ki, amely szinte regionális változatok nélküli, homogén „régészeti kultúrát” eredményezett. A tárgyi kultúra különböző csoportjaiban a regionális jellegek befolyása mindazonáltal különböző. A háztartások-családok szintjén a mindennapi élet során használt kerámia a régiók közötti egyezések ellenére is számos mikroregionális csoportra bomlik (legutóbb Takács, 2017, 6–7.). Ezzel szemben a társadalmi reprezentációt (is) szolgáló fémtárgyak esetében alig figyelhető meg térbeli változatosság. A mezőgazdálkodó népesség településeihez tartozó „soros temetőkben” – avagy az utóbbi években terjedő fogalommal „falusi temetőkben” (Kovács, 2013) – a Bécsi-medencétől a Kárpát-medence keleti csücskéig ugyanolyan, bronzból készült, üveggyöngycsüngős fülbevalókat, dinnyemag alakú üveggyöngyöket, egyszerű karpereceket és a ruhát a nyak alatt összefogó boglárokat találunk a nők és övdíszek sorozatait a férfiak sírjaiban.

A hierarchiákra, illetve a társadalmi munkamegosztás létére utal, hogy bár ritkák, de ismerjük e földművelő népességtől kisebb-nagyobb mértékben elkülönülő közösségek hagyatékát is.

A lovas és fegyveres sírok számarányával egyértelműen elválnak a soros temetők jelentette átlagtól a már említett, katonai jellegű csoportok, amelyek a Kárpát-medencéből kifelé vezető kapukat, valamint valószínűleg a legfontosabb, „stratégiai jelentőségű” nyersanyagok termelési és elosztási helyeit szállták meg. Bennük ugyan a kutatás sokszor az elit tagjait látja, azonban inkább katonai szolgálatra specializált, falvakban lakó – ezeknek régészeti nyomait is feltárták: Trugly, 2008 – csoportokkal azonosíthatók. Valószínűleg azonos társadalmi szerepükhöz közös identitás társult: e csoportokat a Dévényi-kaputól a Kassa környéki és Hernád-völgyi temetőkig, a Duna déli folyása melletti Dunacsébig (Čelarevo, Szerbia) és feltételesen bár, de az Erdélyi-medencéig közös temetkezési rítusok és tárgyi kultúra köti össze (elemzi: Szenthe et al., kézirat). Talán nem túlzás őket a korai Árpád-kor specializált, falvakban letelepített szolgálónépeihez hasonlítani; a megtelepedésükben megfigyelhető mintázat a központi hatalom működésének lehet a bizonyítéka.

Bizonyos területeken a nomád életmódból többet megőrző csoportok élhettek. Esetükben ingoványos talajon járunk, hiszen a mobilis csoportoknak szórványos temetkezéseken és felszíni szórvány tárgyakon kívül alig vagy egyáltalán nincsenek régészeti nyomai. E tárgyak és együttesek azonban olyan régiókban sűrűsödnek (a Balatontól délre vagy a Hortobágyon), ahol földművelő csoportoknak alig van jelük. E területeken az elit nagyállattartó csoportjai élhettek: ha a valódi nomadizmus lehetőségeinek hiányában életmódjuk nem is, kultúrájuk, „habitusuk” mégis nomád jellegű maradhatott. Elit jelenlétére utal azonban a régészeti hagyaték olyan, sűrűn lakott vidékeken is, mint amilyen a Maros-torkolat környéke és a déli Tisza-mente. A késő avar elit tehát korántsem biztosan azonosítható egyszerűen nomád csoportokkal.

A településközpontok és -hierarchia, valamint a jól működő éremforgalom nyomainak hiánya arról tanúskodik, hogy a társadalmi munkamegosztás alacsony szinten maradt; eközben nem tudjuk, hogy a csere hogyan zajlott, és a fentiek fényében legalább részben különvonultan élő elitek mennyiben aknázták ki a termelésből származó forrásokat. A régészeti hagyaték azonban a térben kiépülni kezdő hatalmi struktúra fejlődésének képét sugallja.

Mindezeken az alapokon a kora avar koritól különböző hatalmi-politikai rendszer jött létre. A társadalmi kohéziót kialakító rendszer működésére hatalmas tömegű és formailag rendkívül egységes tárgy – az említett ékszerek, övdíszek – alapján következtethetünk. Úgy látszik, a korszak társadalma komoly energiát fektetett egy egységes reprezentációs stílus kialakításába. Az avar kultúra egy nagyrészt mediterrán eredetű vizuális világ elemeit egy sajátosan avarrá tett vizuális jelrendszerben integrálta, segítségével egy talán már etnikai keretként is megfogalmazódó, de sokkal inkább politikainak nevezhető „avar” identitást fejezett ki (Daim, 2001; Szenthe, 2020, 67–98.). Főleg a veretes övek esetében szembetűnő a mikroregionális-regionális jellegek hiánya, amely nem jött volna létre, ha a termelést csak technikai jellegek (kézművesek mozgástere, kereslet) határozták volna meg. Egy-egy övre mindig többféle dísz: csat, veretek, kis- és nagyszíjvég került, amelyeknek szinte övenként eltérő kombinációi egy intenzív Kárpát-medencei hálózatot rajzolnak ki (2. kép). Ebben a díszövek egyben, kész felszerelési tárgyként képezhették csere, illetve ajándékozás tárgyát, megpecsételve az egymástól gyakran távol lakó csoportok közötti szövetségeket. A ritualizált cserének mint szimbolikus aktusnak keretet biztosító alkalmak olyan lakomákkal, találkozókkal, gyűlésekkel azonosíthatók, amelyek a kaganátus és/vagy egyes részei irányításának, a politikai döntések meghozatalának, talán a bíráskodásnak a színterét képezték. E találkozók céljai és valószínűleg keretei azonosak lehettek a Frank Birodalom Meroving-korszakból örökölt, ekkorra jelentőségüket vesztő gyűléseiével (Maifeld), valamint Nagy Károly első nagy hódítása, az itáliai langobard királyság hasonló eseményeiével (Pohl, 2001, 446.). A társadalmi rendszer ennek fényében – szemben a gazdaság számos elemével – néhány sajátos, nomád rendszerre visszavezethető elemen túl az európai környezet szempontjából idejétmúltnak mondható épület volt.

A kora avar korhoz képest nagy különbség, hogy a késő avar korban elveszni látszik a társadalom és a gazdaság „arisztokratikus jellege” (a fogalomhoz a korai középkor összefüggésében Moreland, 2000, 16–17.). A díszövek kapcsán rekonstruált, a társadalom összetartását szolgáló cserében éppen az elitet nem látjuk, miközben a falusi közösségekben élő csoportok tagjai széles körben részt vettek benne. E folyamat hátterében valószínűleg az a jelenség azonosítható, hogy a társadalmi hatalom alapját ekkoriban egyre inkább a megtermelt javak biztosíthatták. Ahogyan a zsákmányalapú gazdaság helyére egy termelésen, a termelés ellenőrzésén és hasznának lefölözésén alapuló, és – úgy tűnik – alulról szerveződő rendszer épült, a régi elitek tekintélye egyre inkább megkérdőjeleződhetett. Emiatt korántsem egyértelmű, hogy a késő avar kor második felében a régészeti hagyatékban látható új elitképződés (Szenthe, kézirat) a „régi”, nomád elitből származó egyének vagy csoportok kizárólagos részvételével zajlott.

Az avar kor mint egy hatalmi szervezet által meghatározott időszak végét a Dunántúlon természetesen valóban a Karoling-hadjáratokat követő hódítás jelöli ki. A rekonstruálhatóan az avar hatalmi struktúra jelenlétét szimbolizáló veretes övek legkésőbbi csoportja néhány lelőhely egy-egy együttesén kívül szabadon is hagyja a Dunántúl törzsterületeit (3. kép). Mivel e területek éles határvonal mentén különülnek el, nem tűnik lehetségesnek, hogy e jelenséget csupán egy, a társadalmi reprezentációban bekövetkező váltással magyarázzuk. Bár a régészeti hagyaték történeti eseményekkel való összekapcsolása általában kétséges, ez esetben, az avar díszövnek a társadalmi-politikai hálózatban azonosíthatóan betöltött funkciója miatt kézenfekvő az a következtetés, hogy az övdíszek hiánya e területek avar hatalmi szférából, az avar típusú presztízskommunikációból való kikerülésének az eredménye. E megállapításnak azután messzemenő következményei vannak a hagyaték többi részére nézve.