Vámos Péter a bevezető tanulmányt és a dokumentumokat hat kronologikus fejezetbe rendezi, ahol a címek az egyes időszakok fő jellemzőit ragadják meg:

1. Ismerkedés, a kapcsolatok kereteinek kiépítése, 1949–1956. 2. Testvéri barátság, szoros együttműködés, 1956–1959. 3. A viszony fokozatos megromlása, 1960–1969. 4. Lassú közeledés, kínai differenciálás, szoros szovjet ellenőrzés, 1969–1982. 5. A kapcsolatok rendezése, 1983–1988. 6. Az azonos társadalmi rendszeren alapuló együttműködés vége, 1989. Amint a fenti listából kitűnik, a hazai olvasókat talán leginkább érdeklő téma, Kína szerepe az 1956-os forradalom idején, nem szerepel a kötetben. Ennek oka, hogy a szerző 2008-ban egy önálló kötetben tette közzé az erre vonatkozó kínai (!) iratokat (Kína mellettünk? Kínai külügyi iratok Magyarországról, 1956). Vámos Péternek ugyanis egy 2006‑os kutatóútján még sikerült megszerezni ezeket az éppen akkor kutathatóvá vált fontos dokumentumokat, amelyek azóta ismét elérhetetlenek lettek a halandók számára. Jelen kötetben ezért 1956 utóéletéről találunk érdekes forrásokat, amelyekből az is kitűnik, hogy a kínai vezetés a megtorlások és főleg a kivégzések tekintetében lényegesen visszafogottabb álláspontot képviselt a kádári vezetésnél, és még Dudás József felkelő parancsnok esetében sem tekintette azt kívánatosnak. Kádár Jánosra ugyanakkor kifejezetten pozitív és meghatározó hatással volt két korai kínai látogatása (1956. szeptember, 1957. szeptember–október), s ez a későbbi viharos időkben is befolyásolta Kínával kapcsolatos magatartását.

A magyar–kínai kapcsolatok alakulása 1956 után lényegében mindvégig a szovjet–kínai viszony függvénye volt, még ha időnként voltak is hangsúlyeltolódások. Így a hatvanas években Kádár, ameddig lehetett, bizalmasan igyekezett Moszkvát türelemre inteni a szovjet–kínai vitában, és próbálta Pekinggel az államközi kapcsolatokat szinten tartani. Később pedig, a nyolcvanas évek elejétől, amikor 1982-től a Szovjetunió is nyitott Kína felé, kifejezetten törekedett nemcsak az állami, hanem a pártkapcsolatok minél teljesebb helyreállítására is. (Itt jegyzem meg, hogy éppen ezért a hatvanas évek elejétől nem tartom helyesnek a „csatlós” ország elnevezés használatát a szovjet blokk tagjainak megnevezésekor, például 99. oldal.) Fontos tehát látni, hogy a kapcsolatok rendezése Kínával nem Gorbacsov eljöveteléhez kötődik, hanem már jóval előbb, Brezsnyev idején megindult. Magyarország kezdettől igyekezett kihasználni a kelet-közép-európai országok számára így megnyíló új lehetőségeket, ezért az 1984-es év nem csak a nyugati nyitás szempontjából volt kiemelkedő jelentőségű. Köztudott, hogy akkor egy év alatt három nyugat-európai kormányfő látogatott Budapestre (Margaret Thatcher, Bettino Craxi, Helmut Kohl), ráadásul éppen abból a három államból, ahová az USA ún. eurorakétákat telepített az előző évben, így Moszkvában feketelistán voltak. Kevésbé ismert viszont a Kína irányába történt nyitás egyenlege: az áttörést jelentő 1984-es évben Kínából egy miniszterelnök-helyettes és négy miniszter látogatott Magyarországra, míg innen Marjai József miniszterelnök-helyettes, két miniszter és Nyers Rezső vezetésével egy közgazdász delegáció utazott Pekingbe. Emellett Kínában magyar napokat rendeztek, Budapesten megnyílott a Szecsuán étterem a Gresham-palotában, a két kormány pedig kulturális munkatervet írt alá. Ettől kezdve dinamikusan fejlődtek az államközi kapcsolatok, 1987-ben pedig sor került a két kommunista párt kapcsolatainak teljes helyreállítására is: a kínai pártfőtitkár budapesti látogatását Kádár pekingi útja követte. A dokumentumokból kitűnik, hogy a kínai vezetés ebben az időszakban Magyarországot tartotta legkomolyabb potenciális partnerének a szovjet blokkban. Ezt a kitüntetett pozíciót nagyban erősítette az 1968-ban indított magyar gazdasági reform példája, amit az 1978-ban kezdődő kínai reformok során mindvégig fontos referenciának tekintettek, így a nyolcvanas évek végére a két ország között egyfajta „különleges viszony” jött létre. Ma már ismerjük az MSZMP eredeti terveit az átalakulás kívánatos céljairól, így megkockáztathatjuk, hogy amennyiben a Szovjetunió 1988-tól küszöbönálló összeomlása miatt bekövetkezett rendszerváltás a régióban végül mégsem történik meg, és a szovjet birodalom fennmarad, a kilencvenes évekre Magyarországon is valamilyen a kínai modellhez hasonlatos, vegyes gazdaságon alapuló hibrid rendszer alakult volna ki.

Vámos Péter kötete fontos új forrás Magyarország, illetve a szovjet blokk második világháború utáni nemzetközi kapcsolatainak történetéről, amely a tudományos kutatásban és a felsőoktatásban is kiválóan hasznosítható. Reméljük, hogy a bevezető tanulmány bővített, kiegészített változatát hamarosan önálló monográfiaként is kézbe vehetjük.