A könyv a megközelítések említett heterogenitását tükrözi, amennyiben öt egymástól merőben különböző részre (nem pedig fejezetre) tagolódik. Az első részben Beckett két darabjáról, A játszma végéről és a Filmről olvashatunk három fejezetben. Ezt követi a meglehetősen lazán kapcsolódó rész a két fő mű, a Godot-ra várva és A játszma vége budapesti előadásairól, valamint utóbbi darab fogadtatástörténetének politikai és kulturális aspektusairól. Különösen izgalmas a Darvas Iván–Garas Dezső sztárszínészek nevével fémjelzett, 1994-ben bemutatott Godot-előadás részletes kritikája. Ebből megtudhatjuk, hogy a darab színre vitelének jelentőségét az a meglepő körülmény adta, hogy kivételesen maga Darvas vállalta a rendezést. Elképzeléseinek megfelelően az előadás sajátos politikai színezetet kapott, amennyiben az 1989-es rendszerváltás utáni magyar társadalom kritikájának adott hangot. Harmadik fejezetként ebbe a részbe tartozik Tompa Gábor romániai magyar rendező kísérleti Beckett-színházának méltatása is. Tompa újra és újra visszatér a Beckett-darabokhoz, mert szilárd meggyőződése szerint, írja Rákóczy, a magyar színházi hagyomány alapvető hiányossággal küzd e téren. A következő részben a mai, kortárs Beckett-rendezések és színházi gyakorlatok rejtelmeibe kapunk betekintést. A Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás és Székely Kriszta által rendezett darabok mellett a szerző megemlékezik egy Sopotban – a lengyelországi gdanszki egyetem által évente megszervezett színház- és irodalomkonferencia helyszínén – színre vitt Beckett-drámáról is. Az előadásokról a személyes találkozásokra helyeződik a hangsúly a következő, negyedik részben. Ezúttal neves rendezőkkel, színházigazgatókkal és dramaturgokkal készített interjúkat olvashatunk, amelyekben a szerző elsősorban a Beckett-tel (és/vagy műveivel) való találkozásuk körülményeiről kérdezi alanyait. A kérdések egyszerre színháztörténeti, recepciótörténeti és életrajzi-személyes irányultságúak. Az őszinte, szinte baráti tónus leplezetlenül feltárja Rákóczy könyvének vezérelvét: ember és szakma nem választható külön. A monográfia lapjain megelevenülő személyiségek tanúskodnak arról, hogy az irodalomtudomány kutatási tárgya ezúttal nem a szerző valamiféle elméleti konstrukció nevében történő háttérbe szorítása (értsünk ezalatt bármilyen strukturalista vagy posztstrukturalista irányzatot), hanem ellenkezőleg: hús-vér emberek mesélik el releváns történetüket, vallanak egyéni, de mégis véleményformáló meglátásaikról. Módszertanilag az irodalomelméleti iskolák közül, a hagyományos filológia és textológia mellett, talán a kulturális materializmus áll legközelebb a szerző látásmódjához. Megszólal Visky András egyetemi oktató, dramaturg és színműíró, Székely Kriszta rendező, Léner Péter rendező-színházigazgató, és végül Beckett barátja, az irodalomtudós, esszéista és kurátor, Tom Bishop is, aki a New York University oktatója és az NYU Center for French Literature and Civilization igazgatója. Az utolsó rész a Coda címet kapta, és mint a szerző maga kiemeli a bevezetőben, a könyv itt válik a legszemélyesebbé. Kurtág György operát írt Beckett Fin de Partie (A játszma vége) című darabjáról, amelyet 2018-ban mutattak be a milánói La Scalá-ban. Ennek az egyedülálló vállalkozásnak az előkészületi fázisait ismerhetjük meg, valamint azokat a kutatási folyamatokat, amelyeket a szerző végzett szoros együttműködésben Kurtággal. Emellett Rákóczy részleteket közöl a zeneszerzővel folytatott, az opera létrejöttét megelőző beszélgetésekből, amelyek, mint írja, nagy motivációs erővel szolgáltak a könyv megírásához és azon túl is. Egy dramaturgtól elvárható igazi dramaturgiával időzített, szinte katartikus befejezés ez, amikor a zenei megvalósulás kapcsán a szerző érzelmei is megjelennek a sorok között.

A szerző említett sokoldalúsága, tapasztalatainak sokrétűsége és érdeklődésének kiterjedtsége ugyanakkor nehezen bírja el egy könyv kereteit. Mint már a bevezető első mondatában hangsúlyozza, a könyv az utóbbi tíz év kettős kutatási tervét valósítja meg: egyrészről, bemutatja Beckett A játszma vége című darabjának genezisét és megjelenését követő utóéletét, másrészről, ismerteti drámáinak magyarországi recepciótörténetét. A két projekt azonban nem él külön életet, összekapcsolja őket a mindvégig szem előtt tartott főtéma: Beckett műveinek dramaturgiája és teatralitása. Bár szerencsésebb lett volna ezt nemcsak a bevezetőben, hanem a szöveg egészében, az egyes részek tematikus és szerkezeti beágyazásával kifejezésre juttatni, összességében semmit sem von le a vállalkozás eredményességéből és minőségéből.