Talán a Festschrift humanista szümposzionokkal való rokonsága miatt lépett új utakra ez a formabontó ünneplő kötet, amely a hatvanadik életévét betöltött középkortörténész Nagy Balázst, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Középkori Történeti Tanszékének vezetőjét köszönti. A könyv szerzői arra kaptak felkérést, hogy valamilyen étkezéshez kapcsolódó esszészerű írással, egy-egy étel, alapanyag vagy konyhai művelet középkori eredetének ismertetésével köszöntsék az ünnepeltet, így teremtve meg egy virtuális szimpózium lehetőségét akkor is, ha a személyes találkozás nem jöhetne létre. A kötet egésze így egy elképzelt lakoma lett, méghozzá egy háromfogásos franciás menü szerkezetét képezte le. Az aperitifeket követi egy kiadós fácánleves, majd egy nehéz fogás, a marhapörkölt, ízes köretekkel, salátával, savanyúsággal. Nem maradhat el természetesen a desszert sem (a fejezetcím itt is a korszaknak megfelelően Jeanne d’Arc-i ihletésű Máglyarakás), és hogy könnyebben csússzanak az étkek, az italok és a digestifek zárják a kötetet.

Egy rövid recenzióban csak kóstolót nyújthatunk ebből a történeti menüből, amelyhez minden szerző hozzájárul, hogy változatos és kiadós legyen. Olvashatunk a salernói étkezési tanácsokról a Regimen sanitatisban (Illés Kornél), a lovagrendek főzési kultúrájáról (Hunyadi Zsolt), a sajtfajtákról, így a camembert-ről, a cseh hermelinről és a tátrai brindzáról, a gombákról és fogyasztásukról – minderről természetesen középkori keretek között. Az aperitifek közt felvonuló borkorcsolyáról Laszlovszky József és Siklódi Csilla bravúros elemzéssel mutatja be, hogy nem a modern sörkorcsolya előzményéről van szó, hanem egy borszállítási eszközről, amely később magának a korcsolyának is a nevét kölcsönözte (a jégkorcsolyát tudniillik irongának nevezték magyarul a középkorban). A fácán nemcsak mint a levesmenü fő alapanyaga, hanem mint a római költészet tárgya is felvonul a rövid tanulmányok között (Ferenczi Attilának köszönhetően), és nem maradhat el mellőle az alapos fűszerezés sem, sóval (a sóbányászat szakértőjétől, Draskóczy Istvántól), és más, helyi (Urbán Máté) és egzotikus (Pakucs-Willcocks Mária) fűszerszámokkal.

A „marhapörkölt-fejezet” különös figyelmet szentel az alaplét adó zöldségeknek és történetüknek, így a makói vöröshagymának (Petrovics István), a paradicsomnak (Bubnó Hedvig – és erről szól részben Cristian Gaşpar tanulmánya is), a padlizsánnak. Az étkezési ízlés változását és az ízek percepciójának történetiségét nyomozza a csípősség népszerűségének vizsgálata (Gecser Ottó), és a gulyás mint a paradigmatikus magyar ételforma kutatása (Felicitas Schmieder). A marhapörkölthöz természetesen nélkülözhetetlen maga a hús, amely szalonnaként (F. Romhányi Beatrix) és ökörpörköltként (Alice Choyke–Bartosiewicz László) is szerepel a terítéken.

Evés közben jön meg az étvágy, emiatt még a marhapörkölthöz is többféle köret dukál: találunk a tányéron polentát (Arany Krisztina), krumplit (Julia Verkholantsev), és a köretek közé kerültek be a főzési szokások is, mint a fedő alatt főzés (Vida Tivadar), vagy a tudatmódosító szerek, mint az anyarozs néven ismert gombafaj, és az általa okozott, a középkorban széles körben elterjedt betegség, az ergotizmus is (Klaniczay Gábor). A desszertek között találunk kitűnő összefoglalást a tojás középkori felhasználásáról (Lupescu-Makó Mária) és arról, hogyan terjed el a cukor („nádméz”) a 15. században az addig használatos méz helyett (Szende Katalin). Az italok között nemcsak a bor kerül szóba, hanem a sör és a reformáció kapcsolata is, egészen pontosan az a kérdés, hogy milyen lehetett a Luther által fogyasztott wittenbergi sör (Flóra Ágnes).

Az egyes fogásokhoz kötődő írások mellett számos esszé szól átfogó kérdésekről, amelyek a táplálkozási kultúra egészéhez kötődnek. Veszprémy László a hadtáp és az utánpótlás fontosságát mutatja be Henrik császár 1051. évi magyarországi hadjárata kapcsán, Bárány Attila Oroszlánszívű Richárd életének propagandisztikus célból felhasznált kuktaepizódjáról számol be, Gerhard Jaritz a főzés és felszolgálás ikonográfiáját veszi szemügyre a középkori szakrális művészetben, Szakács Béla Zsolt pedig egy szűkebb témával, a Magyar Anjou Legendárium étkezési jeleneteinek tanulságaival örvendezteti meg az olvasót. Ebben az esszében nemcsak a bibliai lakomák és a szentek életrajzaiban előforduló étkezések biztosítják az apropót, hanem az is, hogy az állatok által táplált Szent Balázs életrajza szerint a névadó szent példás szelídséggel viseltetett a világ iránt, és harmóniában élt a természettel is. Tanulságos beszámolót olvashatunk Péterfi Bence tollából, hogy a „magyaros konyha” mint fogalom már Brandenburgi György számára létezett az 1530-as években, annak ellenére, hogy a Jagelló-udvarban korábban valószínűleg – a szerző találó kifejezésével – „fúziós konyha” működhetett. Kései előretekintést nyújt a modern kori országgyűlések étkezési kultúrájába Dobszay Tamás tanulmánya, amely a reformkori diéták kapcsán vizsgálja, volt-e lehetőségük diétázni a résztvevőknek az országgyűlési díszebédeken (a válasz: nem).

Több nap, mint kolbász, mondhatnánk, és ezzel nyugtázhatjuk, hogy a kenyértől kezdve a feldolgozott sertéstermékeken át (tepertő, kocsonya vagy csülök) az édességekig mi minden nem szerepel ezen az ünnepi asztalon, így marad még bőven konyhai alapanyag más kötetek számára is. Közismert, hogy előkelő arisztokratáink mi mindent fogyasztottak: Bercsényi Miklós 1695-ös vépi lakomájáról, ahol szemet vetett az özvegy Csáky Krisztinára, tudjuk, nemcsak páva, pulyka, kakas, hanem csuka és teknősbéka is szerepelt egy igazi fejedelmi lakomán:

A 17. század nyolcvanas éveinek elején Koháry István a munkácsi várbörtönben vasra verve, esővizet szürcsölgetve arra a tanulságra jutott, hogy a virtuális eledelek, bármennyire izgalmasak, mégsem olyan laktatók, mint a valódiak. Miután felsorolt mintegy száz fogást, amelyeket bizony otthonában megízlelhetne, ha végre kiszabadulhatna – köztük a tyúk, lúd, póka, kappan, elég borjú s bárány, kövér malac, s ártány, tulkok, ökrök, császármadár, fogoly s húros madár igen szépen sütve, fajd s fácán (pálcán aprón spékelve), snepf, fürj s pacsirta, kecsege, viza, tokhal, ponty, anguilla, szaibling, galócsa, pisztráng s csuka, majd lazac, menyhal s márna – tehát mindezek után arra eszmélt rá, hogy az ilyen kitalált, virtuális eledelektől nem lehet jóllakni, mert: „Gondolom-éteknek s az elme főztének szagát nem érzeni.” (Régi magyar költők tára, XVII/12, 71.)

E kötet olvastán azonban az olvasó némiképp ellentmondani kénytelen Koháry illúzióromboló sorainak: a kiváló tudományossággal készült írások olyan „gondolom-étket” és „elme-főztét” nyújtanak, amelyeknek már az illata is jóllakató, és remélhetőleg arra ösztönzik a főszakácsot, hogy főztjét továbbra is megossza a közönséggel.