Talán nem független ettől, hogy AGA – a kötet végén olvasható, Tibori Timea által készített „szakmatörténeti interjú” tanúsága szerint is, a könyvtár-pedagógia szak elvégzését követően – elsősorban önképzés révén, kezdetben mások által vezetett kutatásokba bekapcsolódva ismerkedett meg a társadalom- és kultúrakutatás komplex problémaérzékenységével és módszertanával, ennek minden hátrányával és előnyével együtt, majd formálta azokat a saját arcára. Vagyis az intézményesítettség keretei között kanonizált (szak)tudás kitaposott, kétségtelenül kockázatmentesebb ösvénye helyett az egyéni (ön)felfedezés és kreativitás (gyakran zsákutcákkal és hátraarcokkal tarkított, ám már-már korlátlan szabadságélményt kínáló, felszabadító erejű) rögös útját járta. Amikor a szociológia szakra nem sikerült felvételt nyernie, „…akkor úgy döntöttem, hogy jó! Előbb fogok én a szociológián tanítani, minthogy elvégezném. És hát… a »képtelen jóslatok« is olykor beteljesülnek, ez valójában így is lett. Tehát sose végeztem szociológia szakot, de nagyon elszántan egy idő múltán azt gondoltam, hogy nekem ezt kell csinálni […] Szóval nekem ez egy hosszú életszakasz volt, amikor attól vagy azért léteztem… hogy beletanuljak, holott »megtanulnom« nem lehetett” (577.).

Alighanem az intézményesített tudásátadásra jellemző intellektuális kényelem és automatizmusok (többnyire hasznos, a kreativitás katalizátoraként működő) relatív hiánya, valamint a kutatói tekintet és érdeklődés intézményesített tudáskánonok általi irányításának mérsékelt jelenléte is szerepet játszott abban, hogy A. Gergely András szakmai érdeklődési/tevékenységi köreinek, illetve az általa kutatott témáknak rendkívül széles volt a palettája. Az előbbi a nyomdászattól a könyvtárosságon, a rádiózáson és a filmművészeten át az egyetemi oktatói és a kutatóintézeti kutatói munkáig terjedt, míg az utóbbi olyan kutatási területeket ölelt fel (a teljesség igénye nélkül), mint a tanya- és városkutatás, a könyvtárak szerepe a közművelődésben, a kisebbségszociológia, az interkulturalitás, a filmantropológia, az európai integráció, a regionalizmus vagy a politikai antropológia/szociológia. Az AGA-i életmű további markáns, meghatározó vonásai voltak az írás/szakszöveg iránti intenzív elkötelezettség (a jelen ismertetés elkészítésének idején a Magyar Tudományos Művek Tára [MTMT] 2508 közleményt tart nyilván a neve alatt), valamint az empíria és a terep(munka) iránti alázat és ez utóbbiakhoz társított, megkülönböztetett jelentőség a világ és önmagunk megismerésének folyamatában: „…vágytam arra, hogy egy csomó kérdőívvel és egy hatalmas MK27-es magnóval elmenjek a messzi tanyára, meg Isten verte világokba, és kérdőíveket töltsek ki, és elemezzek, és kódutasítást csináljak vagy ellenőrizzek… igen, az empíria benyomakodása a létembe, az részben (és egy idő múltán) már igénnyé is vált…” (577.).

A 70. születésnapjára megjelent köszöntőkötet belső struktúrája épp a tematikus érdeklődés és elkötelezettség fent említett sokszínűségét próbálja kiemelni és reprodukálni azzal, hogy az A. Gergely András szakmai életműve szempontjából meghatározó jelentőségű témák „köré szervezi” az egyes strukturális egységeket.

A kötet elején változó hosszúságú Köszöntők, portrék kaptak helyet, amelyek (gyakran) oldottabb, kötetlenebb stílusa szerencsésen ellenpontozza a később olvasható tanulmányok komolyabb hangvételét. Talán hasznos lett volna, ha a kötet végén olvasható, hosszabb AGA-interjú szövege az első szerkezeti egység elejére vagy végére kerül – így az olvasó hamarabb megismerkedhetett volna annak a lenyűgöző szakmai életműnek az alakulástörténetével, sokszínűségével és analitikus mélységeivel, amelyekre a többi tanulmány és maga a kötetszerkezet is reflektál.

A második szerkezeti egység az Interdiszciplináris perspektívák címet viseli, nyilvánvaló utalásként arra a kreatív és innovatív sokforrásúságra és sokoldalúságra, amely az AGA-i tudományos problémaérzékenységet, kutatásmódszertani perspektívát és kutatástörténeti beágyazottságot jellemzi.

A harmadik szerkezeti egység címe (A kultúra átadása, közvetítése és a fordítás – az intézmények) egyértelmű utalás azon kulturális és oktatási intézmények, illetve kutatóintézetek számosságára és változatosságára, amelyek munkájába A. Gergely András szakmai életútja során hosszabb-rövidebb ideig bekapcsolódott: az egykori Politikai Főiskola Könyvtárától a Magyar Rádión, a Magyar Televízión, a Népművelési Intézeten, a Balázs Béla Stúdión és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen át az École des Hautes Études en Science Sociales-ig vagy a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetéig.

A negyedik szerkezeti egység a Kép és közvetítés, az ötödik pedig a Hang, tánc és közvetítés címet viseli, amíg a kötet leghosszabb alegysége olyan – az AGA-i életműben megkülönböztetett jelentőséggel rendelkező – témák köré szerveződő fejezeteket foglal magába, mint a család, az etnikum, a felekezet, a lokalitás vagy a nemzet.

Végül, a köszöntő kötetet utolsó két szerkezeti egysége városantropológiával foglalkozó (Városantropológiai megismerés és megértés), valamint Európán kívüli kultúrákra fókuszáló tanulmányokat tartalmaz (Távoli tájakon, távoli időkben).

A kötet végén olvasható interjúban A. Gergely András – egyfajta életútösszegzésként – így fogalmaz: „…ha egy saját-életút vázlatot rövidre fogva, szavakba sűrítve megpróbálnék megrajzolni saját magamról, akkor […] azt mondanám, hogy egy lokalitáskutatásból, azt kiegészítve, pontosítva, vagy beljebb jutva ennek révén egy etno-szféra leképeződéséből […] jutottam el […] az antropológiai, kulturális antropológiai, vagy politikai antropológiai, vagy valami hasonló típusú szakantropológiai gondolkodásmódok másságosságához” (590.). Az utóbbi idézetben markánsan megjelenő empíria-központúság, a tudományos kutatás és elemzés alaptulajdonságaiként felfogott alázat és sokrétű kíváncsiság, vagyis a hiteles szakmaiság mellett az A. Gergely Andrásra jellemző, manapság kifejezetten ritka „reneszánsz alkat” további hangsúlyos „építőkövei” a nyitott, érzékeny és interaktív személyiség, valamint a közvetlenségen, az elfogadáson és az empátián alapuló személyesség. Az általa maga után hagyott intellektuális űr „mélysége” akkor mutatkozik meg igazán, ha az emberi létezés e dimenzióit képesek vagyunk egy pillanatra egyetlen horizontba sűrítve szemlélni.