Ebben az évben emlékezünk meg a kiemelkedő történész, Mályusz Elemér születésének 125. évfordulójáról. E sorok szerzője ennek kapcsán (is) több tanulmányt szentel a történész életművének, de jelen alkalommal egy kisebb lélegzetű írást kíván közzétenni, amely azonban Mályusz munkáinak jelentős aspektusát járja körül. A tanulmány alapja egy 1998-ban tartott előadás, amelyet Luxemburgi Zsigmond király uralkodásának emlékére rendeztek, s amely Mályusz Zsigmonddal összefüggő kutatásainak eredményeit foglalta össze. A tanulmány azt bizonyítja, hogy Mályusz Elemér történészi életművében kiemelkedő szerepet játszott a Zsigmond-kor kutatása, főként az 1945 utáni időszakban, de részben már a két világháború közötti korszakban is. Mályusz felfogásának veleje, hogy megközelítése, mint történetírásának túlnyomó része, társadalomtörténeti alapú, s ezzel lényegesen modernebb szemléletet képvisel, mint az őt megelőző politikai eseménytörténet-centrikus történettudomány. E társadalomtörténet középpontjában a köznemesség története áll, amely Mályusz szerint a társadalmi reformok hordozója az egész magyar történelem folyamán. Zsigmondot abból a szempontból értékeli, hogy teret enged a köznemesség és az arisztokrácia fokozatos előtérbe kerülésének. Gyengesége viszont, hogy az utóbbi – az arisztokrácia – uralma az ország területi integritását veszélyezteti, sőt annak szétesésével fenyeget, ezért is szükséges a köznemesség további hatalmának megerősítése, s végső soron a rendiség kialakulása, de mindez már Mátyás király idején történik. Mályusz értelmezésének egyik fő újdonsága, hogy a társadalmi fejlődés e menetét a német szociológia fogalmainak segítségével elemzi, s kialakítja a középkori magyar társadalmi fejlődés „hármas egységére” (karizmatikus királyság, hűbériség, rendiség) vonatkozó tézisét.

 

 

This year we commemorate the 125th anniversary of the birth of the eminent historian Elemér Mályusz. The author of these lines has dedicated several studies to the historian’s oeuvre in relation to the anniversary (too), but on this particular occasion, he wishes to publish a smaller-scale article, which nevertheless deals with a significant aspect of Mályusz’s works. The present paper is based on a lecture given at a conference in 1998 organized to commemorate the reign of King Sigismund of Luxembourg, which summarized the results of Mályusz’s research on Sigismund. The paper demonstrates that research on Sigismund’s reign played a prominent role in Mályusz’s oeuvre, especially in the period after 1945, and to some extent also in the interwar years. The essence of Mályusz’s interpretation is that his approach, like the vast majority of his historiography, is based on social history, and thus represents a significantly more modern approach than the political event-based historiography that preceded him. At the heart of this social history is the history of the nobility, which, according to Mályusz, is the vehicle of social reform throughout Hungarian history. His assessment of Sigismund departs from the king’s gradual empowering of the nobility and the aristocracy. The weakness of his reign, however, is that the rule of the aristocracy threatens the territorial integrity of the country, and even its disintegration, which is why it is necessary to strengthen further the power of the nobility and ultimately establish the estates of the realm, though that would take place later, under Matthias I. One of the main novelties of Mályusz’s interpretation is that he analyses the course of social development with the help of concepts from German sociology, and develops his thesis on the ‘triple unity’ of medieval Hungarian social development (charismatic kingdom – feudalism – estates of the realm).

 

 

 

Mályusz Elemér (1898–1989) kétségkívül a hazai Zsigmond-kutatás legkiemelkedőbb képviselője volt, s a Zsigmond-korszak problémáival való szembesülés Mályusz egész történetírói pályafutását végigkísérte. Már első történetírói szárnypróbálgatásai közben a Toldi Miklós személyét, a Toldi-monda keletkezésének társadalmi hátterét boncolgató tanulmányai során felvetődött a 14–15. századi társadalmi viszonyok elemzésének szükségessége (Mályusz, 1924). Döntő lökést mindehhez 1934-es egyetemi tanári kinevezése adott, amikor is, lényegében Hóman Bálint katedráját átvéve, a Pázmány Péter Tudományegyetemen több kollégium keretén belül kísérelte meg az 1526 előtti magyar társadalmi, népiségi és népesedési, szellemi, kormányzati és közigazgatási viszonyok analízisét és szintézisét. Kiemelkedő eredményei e periódusnak A gótika Magyarországon (összefoglalva az Árpádházi Boldog Margit című tanulmányban [Mályusz, 1933a]), és a szintén 1934-ben megkezdett, a középkori magyar egyházi társadalom felépítéséről, fejlődéséről szóló előadásai vagy például A Toldi monda című tanulmánya, melynek okán szakmai polémiába is keveredett korának egyik német szempontból elfogult nyelvészével, Moór Elemérrel.2 Nélkülözhetetlen volt a Zsigmond-kor társadalmi viszonyainak alaposabb vizsgálata a harmincas évek elején megkezdett társadalomtörténeti tanulmányaiban (A patrimoniális királyság, 1933 [1933b]; A karizmatikus királyság, 1934; Herrschaftsformen im mittelalterlichen Ungarn, 1933), melyek a harmincas évek végén a Berzeviczy-jutalommal díjazott és a rendes akadémiai tagságot eredményező nagy ívű tablóban (A magyar társadalom a Hunyadiak korában. A hűbériség és a rendiség problémája, 1940) csúcsosodtak átfogó képpé. A második világháború alatt látott napvilágot a Magyar Művelődéstörténetben a reneszánsz társadalmi viszonyait megfestő tanulmány (lényegében megismételve 1940-es munkájának téziseit), valamint a Zsigmond és a főkegyúri jog problémáját először megpendítő cikk is (Mályusz, 1943).

 

 

Mályusz, mint közismert, a háború után kiszorult a történettudomány vezető pozícióiból. Az ötvenes–hatvanas években azonban visszakapja a publikálási lehetőséget, és Zsigmond-kutatásai szemszögéből az ötvenes évektől kezdődő periódus – természetesen bizonyos törésekkel – egyfajta „aranykort” is jelent. Joggal mondhatjuk, hogy a háborút megelőző évek alapozásai, kísérletei után, ebben az időszakban a Zsigmond-kor kutatása Mályusz történetírói működésének centrumába került. Ekkor kezdte meg ugyanis monumentális vállalkozását, a Zsigmond-kori Oklevéltár közzétételét (első kötete 1951-ben jelent meg, amely a 1399-ig tartó periódus okleveleit, illetve azok regesztáit adja közre) (Mályusz, 1951), 1958-ban jelent meg a háború alatti kezdeményeket nagyobb formátumban végiggondoló, A konstanzi zsinat és a magyar főkegyúri jog című könyve, s meg kell említeni az 1960-ban készült Zsigmond király központosítási törekvései Magyarországon című tanulmányt, amely először kísérli meg tisztázni a központosítási törekvések, illetve az ezek alapjául szolgáló társadalmi fejlődés, valamint Zsigmond egyéniségének kapcsolatait (Mályusz, 1960). Lényegében ezt bővíti ki, és világítja meg több oldalról az életmű utolsó nagy alkotása, az 1984-ben kiadott Zsigmond király uralma Magyarországon című könyv is, amely egyúttal Mályusz korábbi tanulmányai, sőt szinte az egész középkorral kapcsolatos kutatásai szintéziseként is tekinthető (Mályusz, 1984). E példaértékűen alapos elemzéshez kapcsolhatók az 1930-as évekbeli egyháztörténeti előadások, valamint a későbbi, például a főkegyúri joggal vagy a rendtörténettel kapcsolatos tanulmányait összegző, az Egyházi társadalom a középkori Magyarországon (Mályusz, 1971) és több kisebb tanulmány, például A négy Tallóci fivér, a Középkori egyházi értelmiségünk társadalmi alapjai, s nem utolsósorban a Zsigmond kori Oklevéltár későbbi kötetei is (Mályusz, 1956, 1958).

 

De a köznemesség felemelkedésével és társadalmi vezető szerepének előtérbe kerülésével magyarázza Mályusz Zsigmond korának művelődési viszonyait is. Ennek lényege – mint ezt a Toldi-mondával vagy a Thuróczy Jánossal kapcsolatos tanulmányai (Mályusz, 1967), melyek 1984-es szintézisében is visszacsengenek, bizonyítják –, hogy ezt az időszakot a gótikus műveltség magyarországi korszakának tartja. Mályusz szerint – mint ezt az Árpádházi Boldog Margit című tanulmánya alátámasztja – ez Magyarországon is szinte a nyugat-európaival egy időben terjedt el. Ennek megfelelően a Toldi-monda sem német közvetítéssel került Magyarországra, hanem valamely magyar származású klerikus a szerzője. Magyarra fordítása, szélesebb körökben való elterjedése pedig a 16. században a köznemesség társadalmi vezető szerepének idején válik szükségessé.4