Az az impozáns, 660 oldalas tanulmánygyűjtemény, amely Bene Sándor és Dobos István példás szerkesztésében a doktoriskolák 2019-es bécsi konferenciájának anyagát adja közre, minden bizonnyal különleges helyet foglal el, ha nem éppen fordulópontot képez a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság történetében. Nemcsak azért, mert ezúttal a közvetlen szakmai utánpótlás kutatásainak ad teret, hanem elsősorban azért, mert úgyszólván kettős határhelyzetben ad számot a hungarológiai gondolkodás alakulásáról. Szélesebb összefüggésben nézve, ezek az írások egy olyan átfogó fordulat utáni helyzetnek a szövegei, amelyben a hungarológia fő kulturális támasztékát képező interdiszciplínák, köztük különösen a komparatisztika volt kénytelen feladni a korábbi pozícióit. Gayatri Chakravorty Spivak 2002-es Death of a Discipline-jének „peremnézetű” látlelete nyomán ugyanis épp az a vizsgálódási forma szorult fokozatosan háttérbe, amely az ún. eurocentrikus territoriális tudományok (a mi régiónkban elsősorban: a germanisztika és a nyugati, illetve délszláv filológiák) felől keretezte a kapcsolattörténeti indíttatású hungarológiai vizsgálódásokat. A javarész egyirányú hatástörténet filológiáját olyan kölcsönösségi hatásértelmezések kezdték felváltani, amelyek immár nem zárták ki a korábban csupán befogadóként értett kisebb kultúrák visszahatásainak lehetőségét a kibocsátókra, illetve olyan kutatások, amelyek a saját kultúrán kívülről megnyíló távlatok jelentőségét hangsúlyozták a mindenkori saját régió önmegértésében: ebben a távlatban ugyanis már az idegenként fölismert sajátnak az új láthatósága is termékenynek bizonyulhatott.

E kötet legjobb írásai új fázisát jelenítik meg ennek a helyzetértelmezésnek. Amikor a kötet szerkesztői abban ismerik föl az új hungarológiai kutatások közös sajátosságát, hogy „amit ma magyarnak tudunk, az a különböző nyelvek és kultúrák egymást értelmező, olykor törések és traumák által megszakított párbeszédében születik” (Előszó), akkor már magát a hungarológia tárgyának a létmódját helyezik új összefüggések közé. Legalábbis amennyiben eredendően előállítottként, nem pedig valamely retrospektív felderítés pozitivizmusának eredményeként határozzák meg azt. Ami lehetővé teheti, hogy a kutatásban a másságok és a másik nyelve ne territoriális, hanem a nem evidensen sajátnak a nyelveként lépjen be a megértés kölcsönösségébe. Az új hungarológiának alighanem ebben a mozzanatban figyelhető meg a legfeltűnőbb innovatív jellegzetessége.

Az eddigiek alapján talán nem is meglepő, hogy a kötet írásainak többsége az elválasztottság distantív hagyományértésének viszonylagosításával és megoszló kérdésirányok jegyében közelít a hungarológia tárgyterületeihez. Minthogy egy diszciplína szemléleti és módszertani fordulata még a legritkább esetekben sem a szakmai utánpótlás kezén megy végbe, ezért eltekintenék a tanulmányok részletező tartalmi csoportosításának műveleteitől. Ki kell azonban emelnünk, hogy a változatos tematikai kínálaton túl a szakmai tudatosság és az elmélyült anyagismeret tekintetében ezúttal főként a történész és az irodalmár diszkurzus mutatkozik a legelevenebbnek. Ami nem jelenti azt, hogy a zenei, nyelvészeti vagy a néprajzi területeken ne találnánk kiemelkedő írásokat. A megoszló kérdésirányok gazdagsága ellenére is megfigyelhetők ugyanakkor olyan témacsoportok, amelyeknek a nyomatékosabb jelenléte a kutatás új csomópontok szerinti átrendeződésére utal (hatalmi reprezentációk, traumatapasztalat, kisebbségi identitásformák, régiókutatás, nőtörténeti összefüggések, irodalmi századelő, színháztudomány, pártállami időszak stb.). Azzal a szerkesztői tapasztalattal szemközt, hogy a hungarológiában „a törések és traumák okozta folyamatos megszakítottság, a múlt állandó újrakezdése és újraírása maga is hagyománynak tekinthető”, meglehetősen csekély azoknak az írásoknak a száma, amelyek a hungarológiai mibenlét elméleti kérdéseinek szentelnének figyelmet. Magyarázható mindez a még csak kialakulófélben levő szakmai orientálódás korai készültségi fokával. De talán inkább arról lehet szó, hogy a jelenkori hungarológiai kutatásformákra is jelentős hatással van az a tágabb filológiai környezet, amelyet jelenleg egy elméleti hegemóniák nélküli, laterális szerveződésű tudományos kultúra ural. Vagyis annak puszta számszaki ténye, hogy a diszciplína megnevezése maga alig fordul elő a szövegekben, nem az ágazat elbizonytalanodását jelzi, hanem ellenkezőleg, olyan átrendeződésre utal, amelynek diszkurzív terében egy, a hagyományostól nagyon sokban eltérő, nem fókuszálható hungarológia gyakorlata kezd körvonalazódni.