Ha máshonnan indulok – immár a keménytáblás borítón belülről, hirtelen szinte feleslegessé válik a recenzens részletező leírása, ami a könyv kétségtelen előnye. Hajnáczky Tamás előszava pontos, kellőképpen részletező mind a tanulmánykötet keletkezéstörténete, mind céljai, mind szerkesztési szempontjai, mind tematikus csomópontjai tekintetében. Ha a szerkesztői szándékot vetem össze a kötet tanulmányaival, valóban alapvetően történeti, és egyszerre kritikai szemléletű írások gyűjteményéről van szó. Szerencsésnek tartom azt a szerkesztői megfontolást is, hogy a tematikus és/vagy diszciplináris határbontást oly módon tette meg, hogy a fejezetek címei inkább afféle metaforák, így a szövegek egymásra olvashatósága nem kívülről, a szerkesztői intenció direktségében kikövetelt, a szövegek szabadon átbeszélhetnek a fejezethatárokon, amire számos példát találunk – megjegyzem, nem csupán azért, mert mondjuk a történelmi idő egybeesik, vagy feltételezett linearitása folytatólagosságot sejtet két munka között. Szóval ezek az összejátszások izgalmas lezáratlanságot eredményeznek az egyes tanulmányok esetében. Megkockáztatom, szinte mindegyik tanulmány a közösségi identitástörekvések, reprezentációk és konstrukciók körül forog, legyen az zenei-műfaji oppozícióba rendezett (mint Lengyel Emese Mert a dzsessz csak flört, a cigányzene az igazi szerelem című tanulmányában), vagy az irodalmi reprezentációk felől elbeszélt (D. Magyari Imre szélesre húzott szépirodalmi látképe a két világháború közötti időszakról), vagy éppen családtörténetként keretezett, mint Müllner András elemzése. Innen nézve különösen érthető tehát, hogy a fejezetek nem éles határokkal elválasztottak.

Ezzel együtt néhány tanulmány kötetbe kerülését nehezebben tudom érvelni, miközben önmagukban persze izgalmas írások. A Ráduly Mihály recepcióját feldolgozó dolgozat (Wagner Sára A modern zenész ismérve) legfeljebb annyiban illeszkedik a kötetbe, hogy a kiváló muzsikus cigány, roma családból származik, ám ehhez kapcsolódóan nem reflektál a tanulmány ennek kibeszéletlenségére, hangsúly nélküliségére a nyilvános reprezentációkban, szóval a tanulmány kötethez való viszonya marad reflektálatlan. Kissé fókuszálatlan – megint csak hangsúlyozom, ahogy az előbb is, nem a tanulmány, hanem a kötet egésze felől nézve – Bálint Péter egyébként élvezetes elemzése (A három muzsikus cigány), mert végtére is nem a cigány zenész alakváltozásaihoz, sokkal inkább a két mesemondó narratív pozíciójának, kelléktárának, világállításának megértéséhez járult hozzá. Végül, egyáltalán nem értem azt a szerkesztői álláspontot, amely Miskolczy Ambrus esszéjét (A Varázsfuvolától a Cigányiászig) a kötetbe hívta – mivel nem a kötet által meghatározott keretekben mozog, egyszerűbben: nincs szó benne „cigányzenéről”, „zenész cigányról”.

Összességében nagyívű, a diszciplinaritás és a tematika tekintetében is szélesre húzott kötet A cigányzene és a zenész cigány alakváltozásai, amely változatos módon, változatos eszköztárral az önértelmezések és a Másik értelmezéseinek nyilvánosságtereit járja be a 19. század közepétől szinte máig.