Az új évezred egyik legmarkánsabb fejleménye az irodalomtudományos kutatások látványos – egyszerre teoretikus és történeti – érdeklődése az emberi és nem emberi élet biológiai összefüggései és tényezői iránt. Ennek tágabb hátterét általánosabb trendekben lehet azonosítani. Egyfelől, az ún. poszthumán kondíció megragadására tett, mindenekelőtt a filozófiában meghatározóvá vált törekvésekre lehetne hivatkozni, amelyek az ember fogalmának elsősorban az emberi lét és a technológia viszonyában tetten érni vélt döntő átalakulás eredményezte megváltozására keresnek magyarázatot, illetve elméleti kereteket a vonatkozó antropológiai, szubjektumelméleti, szociológiai stb. következmények értelmezéséhez. Hasonlóan fontosnak tűnnek azok a klímaválság akut problémájának társadalom- és bölcsészettudományi összefüggéseit (például a kultúra és a természet dualitásáról alkotott feltevések felülvizsgálatának lehetőségeit) feltárni igyekvő, új, interdiszciplináris vállalkozások, amelyeket egy ideje az ún. environmental humanities kategóriája fog át. Színre léptek olyan, az említettekkel több ponton érintkező, fókuszukat és metodológiájukat tekintve azonban mégis más jellegű kutatási javaslatok, amelyek bizonyos tekintetben klasszikusabb irodalom- és társadalomtörténeti közelítésmódokhoz is kapcsolódva, továbbá az irodalmi jelenségek szövegközpontú, értelmezéselvű vizsgálatának hagyományát nem feladva kezdeményezik azoknak a metszéspontoknak a feltárását, amelyekben a testi létezés biológiai materialitása a legszorosabb érintkezésbe lép az irodalmi-kulturális kommunikációval. Nem túl váratlan felismerés, hogy az irodalomtörténet kimeríthetetlen tárházát kínálja azoknak a kulturális formáknak, amelyek az emberi, állati, növényi életmegnyilvánulásokat, a testben létezés különféle extrém tapasztalatait (a szexualitástól vagy a sporttól a fájdalomig vagy a betegségekig) az ember számára nyelvi vagy fogalmi úton közvetítik.

Egy ideje Magyarországon is élénk – például a doktori témaválasztások alakulásában látványosan megfigyelhető – érdeklődés figyelhető meg az ún. zoopoétikai (például Driscoll–Hoffmann, 2018) és/vagy biopoétikai kutatások (például Kulcsár-Szabó et al., 2020) iránt. Ezek – előbbi keretei között inkább a szorosabban vett biológiai létezésre, különösen az állati és az emberi létformák viszonyára, utóbbiban (például a Debreceni Egyetem és az Eötvös Loránd Tudományegyetem [ELTE] kutatói közreműködésében megvalósult, Biopoétika a 20–21. századi magyar irodalomban című Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal, NKFI-projektben) az ’élet’ fogalmának tágabb összefüggéseire koncentrálva – azt a kölcsönviszonyt igyekeznek feltárni, amelyben nemcsak az irodalom tesz tanúbizonyságot az élet fogalmának alakításában betöltött, nem jelentéktelen szerepéről, hanem láthatóvá válik az is, hogy miként befolyásolják, sőt formálják a testi létezés olykor nyelviként nem igazán modellálható összefüggései az irodalom létrehozását és befogadását. Ide kapcsolódik a magyarul leginkább kultúrorvostanként fordított medical humanities nevű diszciplína is (például Balogh–Pataki, 2022; Gubacsi–Ureczky, 2022), amelyben az irodalomtudományos fókuszú kutatások rendre meghatározó szerepet játszanak.

Az itt olvasható összeállítás az irodalom- és kultúratudományok egy fenti keretek között kibontakozó, friss kutatási fókuszának bemutatására vállalkozik, azt a célt kitűzve, hogy érzékeltesse a kérdésirányok máris alig átfogható sokféleségét. A blokk tanulmányai azt vizsgálják meg, hogy miként tematizálódik, illetve válik szövegalkotási tényezővé a lélegzés irodalmi szövegekben. A téma aktualitása, tekintettel a tágabb kulturális, társadalmi, politikai kontextusokra, kézenfekvő, hiszen az utóbbi években a klímaválság, majd a pandémia sokrétű tapasztalata, de akár a George Floyd 2020-as meggyilkolását követően a Black Lives Matter mozgalom által zászlóra tűzött, a politikai nyilvánosságot világszerte hónapokig foglalkoztató mondat is („I can’t breathe”) azzal szembesített, hogy a lélegzés kulturális vagy textuális értelemben is látható médiummá vált. A releváns publikációk azt mutatják, hogy az első összegzések (monográfiák, áttekintő tanulmánykötetek, disszertációk) a 2010-es/2020-as évtizedek fordulója körül jelentek meg (például Škof–Berndtson, 2018; Heine, 2021), 2023 őszén az ELTE-n működő Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport rendezett nemzetközi konferenciát Budapesten Allegories of Breathing címen.

Az irodalom érdeklődése a lélegzés/lélegzet iránt természetesen nem új keletű: mint a nyelvi és biológiai értelemben felfogott élet legalapvetőbb interszekciós pontja az európai kultúra kezdeteitől jelen volt az irodalom keletkezéséről, közvetítéséről, befogadásáról alkotott elképzelésekben. A lélek és a lélegzet fogalmai közötti szoros, a magyar etimológia által is tanúsított összefüggés kardinális jelentőségű az antikvitástól a keresztény (de nem csak a keresztény) kultúráig (elég csak a pneuma, spiritus, psyche vagy anima kategóriáira hivatkozni). Másfelől, amint ez az ihletettség, az inspiratio különféle elgondolásainak tartós fogalomtörténeti virulenciáján megmutatkozik, az irodalom sosem nélkülözhette a reflexiót létrejöttének fiziológiai feltételeire. Példának okáért a 20. század olyan jelentős alkotói helyezték középpontba a lélegzet princípiumát a költőiség mibenlétének megragadása során, mint a „projektív vers” programját kidolgozó Charles Olson, vagy a poétikus nyelvet a tárgyiasult lélegzet metaforáiban (Hauch, Atemkristall, Atembild) megjelenítő német lírikusok: Hugo von Hofmannsthal, Paul Celan vagy a „biológiai költészet” ideáját képviselő kortárs lírikus, Durs Grünbein.

Az összeállítás tanulmányai az antikvitástól a kortárs irodalomig vizsgálják meg az ilyesfajta (ön)reflexiók különféle lehetőségeit és formáit, helyenként kitekintve azok kultúrorvostani összefüggéseire is. Simon Attila a légzés mint fiziológiai és nyelvi (referenciális és poétikai) jelenség összefüggéseit tárgyalja Homérosz eposzaiban, kimutatva a vonatkozó kifejezések szemantikai és retorikai összefüggésekre alapuló összetett hálózatát. Smid Róbert E. M. Forster Út Indiába (A Passage to India) című regényében a másik, az idegen befogadásának a légzéshez kapcsolódó összefüggéseit tárgyalja, többek között az éghajlat vonatkozásában. Mezei Gábor tanulmányában Nemes Nagy Ágnes költészete szolgál példákkal arra, hogy beszéd és légzés érintkezése miként állítja elő a saját test tapasztalatának közvetettségét, sőt közvetítettségét. Kulcsár-Szabó Zoltán két elbeszélést tesz vizsgálat tárgyává (Edgar Allan Poe és Nádas Péter műveit), amelyek olyan extrém szituációkat tárnak elő, ahol az elbeszélők a sajátnak tudott lélegzet idegenné válásáról, „eltulajdonításáról” tesznek tanúbizonyságot.