E kérdésfelvetés önmagában is szót érdemel, korábban kevés kutatás összpontosított arra, milyen testi, lelki és érzelmi árat fizetnek azok, akik kiemelkednek és eltávolodnak kibocsátó közegükből. Persze eddig is vizsgálták a szülőhelyüket elhagyó (kényszerből vagy önként elvándorló) vendégmunkások, menekültek ellentmondásos helyzetét, sérülékeny kettős kötődéseit, talajvesztését. Ez azonban inkább a migráció-, semmint a mobilitáskutatás tárgya volt. Az elszakadás a régi, kibocsátó közegtől, ahová már nem tartoznak, amelytől már eltávolodtak, egyúttal az integráció nehézségei az új, fogadó közegben, ahová még nem tartoznak, amelyet (még) nem értenek igazán, magával hozza az idegenség, az otthontalanság, a gyökértelenség keserű tapasztalatait. Különösen akkor, ha nincs kivel-kikkel megosztani és feldolgozni ezt az ellentmondásos, kínzó tapasztalatot.

A kutatók mindenekelőtt Pierre Bourdieu francia szociológus elemzőeszközeivel, a habitus fogalmával ragadták meg e problémát. Habitusunk társas világunk és történetünk belénk égő lenyomata: tapasztalataink és a bennünket érő hatások alakítják. Észlelési és értékelési sémák történetileg felhalmozódó termékeként habitusunk igazít el, segít tájékozódnunk és megfelelően viselkednünk – egészen addig, amíg számunkra ismerős helyzetekben kell boldogulnunk. Amíg olyan helyzetekben kell megfelelnünk, amelyeket ismerünk, amelyekre (habituálisan) adekvát válaszunk van, amelyre választ ad e belénk épült kollektív történelem és társadalom. Ha azonban ettől radikálisan eltérő helyzetekben kell feltalálnunk magunkat – és éppen ez történik az osztályváltókkal, a kulturális migránsokkal –, akkor egyszeriben a legegyszerűbb helyzetek is megoldhatatlannak bizonyulnak.

Bourdieu írja, a kötet idézi: amíg olyan keretek közt kell boldogulnunk, amelyek hasonlóak azokhoz, amelyek kiformálták habitusunkat, jól működünk: élünk, mint hal a vízben. Természetes közegében a hal nem érzi, nem látja a vizet – mozgásához nincsen szüksége hidrodinamikai ismeretekre, világa látszólag magától értetődik. Ha azonban kiszakítják-kiszakad – mindaddig észrevétlen, természetes – közegéből, partra vetett hallá válik. Az osztályváltók is hasonló tapasztalatokról számolnak be: idegennek, otthontalannak, elveszettnek érzik magukat. Kibocsátó közegüktől már eltávolodtak, családjuk és régi barátaik számára már más emberek lettek, érkezési állomásukon azonban sokszor még nincsen közegük, és ugyanúgy otthontalanok: szorongás, félelem, szégyen és bűntudat kínozza őket. Csalóknak, tolvajoknak érzik magukat, rettegnek a lelepleződéstől, súlyos önbizalomhiánnyal küzdenek – „imposztorszindróma” kínozza őket. Ez a társadalmi mobilitás ára, amit osztályváltásukért és felemelkedésükért meg kell fizetniük.

A kötet legnagyobb erénye, hogy rámutat: ezek nem egyéni problémák, nem pusztán egyes emberek magányos lelki tusái, hanem társadalmi folyamatok eredményei, társadalomszerkezeti hatások és intézményes kényszerek lenyomatai az egyes egyének testében és lelkében. Az okok társadalomtudományi magyarázatot kívánnak, még akkor is, ha a következmény a látszólag elszeparált egyéni pszichékben jelenik meg. Itt lendül mozgásba a szociológiai magyarázat: pontosan milyen folyamatok, milyen mobilitási pályák, milyen sajátos tényezők okozzák ezt? A könyvből jól látható, milyen sajátos és halmozódó tehertétel mindezt egy rasszizált kisebbség tagjaként átélni, milyen az osztályváltás keserves útján roma nőként keresztülmenni, hogyan küzdenek meg ezzel mégis a különböző térbeli és társadalmi távolságokat különböző sebességgel bejáró osztályváltók. A könyv olvasása közben az egyes élettörténetek és sorsok egyszeriben mintázatokba rendeződnek a szemünk előtt. Láthatjuk a hazai köz- és felsőoktatás szelektív és szegregáló működésének tragikus következményeit, a munkaerőpaci megkülönböztetések kifinomult technikáit (amelyek sok esetben szakmai vagy más okokra hivatkozva szűrnek, motiválnak és jutalmaznak egyenlőtlenül), láthatjuk a párkapcsolatok kialakítását és megőrzését, valamint a családalapítást övező torlódó nehézségeket. Láthatjuk az első generációs diplomásokat támogató intézmények működését és kihívásait. De mindenekelőtt: láthatjuk a roma és nem roma osztályváltók (férfiak és nők) küzdelmeit, élettörténeti elbeszélések formájába öntött vívódásait, amelyekben hangot adnak annak, miképpen próbálnak úrrá lenni ellentmondásos élethelyzeteiken, egzisztenciális szorongásaikon, ambivalens érzéseiken, valamint a létüket, teljesítményüket és értékességüket folyamatosan megkérdőjelező iskolai, munkahelyi és mindennapi kihívásokon.

A Durst Judit vezette kutatócsoport kitágította a könyv szerzőinek körét, széles körből invitált közös gondolkodásra. Ilyen módon nemcsak a 175 interjú formájában élettörténeteiket megosztók váltak szerzőtárssá, nem is csak az interjúk elemzésében segítséget nyújtók kapcsolódhattak be a közös kutatásba, hanem a szűken vett munkacsoporton túl olyan szerzők tanulmányai is megjelenhettek a könyvben, akik a vizsgált témákhoz félig kívülről kapcsolódva tudtak hozzájárulni a közös tudás előállításának és közvetítésének munkájához. Együtt tárták fel, mi a közös, a társadalmi és a strukturális meghatározottság abban, ami első ránézésre elkülönülő individuumok féltve rejtegetett szégyenfoltjainak, magányba záruló egyének lelki bajainak tűnik. A problémák forrása közös, kezelésük és megoldásuk útja is csak közös lehet – üzeni a könyv –, teljesítve ezzel a társadalomtudományok küldetését, hogy hozzájáruljanak társas-társadalmi életünk jobb megértéséhez, magyarázataikkal pedig utat mutassanak a nem szükségszerű szenvedés minimumra szorítása felé.