„Összefoglalva, uraim: a nagybirtok az a tényező, amely keleten a legnagyobb mértékben erősíti a lengyel hatást [am stärksten polonisiert]. Csak idő kérdése, hogy eljöjjön a pillanat, amikor a nagybirtok ügye közös kell legyen a lengyelekével. Hosszú távon nem lehetséges, hogy a nagybirtok a nemzeti ügyet [die nationale Sache] képviselje, ha munkásai lengyelek” (Weber, 1988, 454.).

Itt tehát az ’ügy’ a nemzet ügye: mindaz, ami a nemzet fennmaradása és jóléte szempontjából kívánatos. Jellemző, hogy ennek a szövegnek a végén már megjelenik a ’hivatás’ (Beruf) fogalma is. A kelet-poroszországi helyzet állami beavatkozás útján történő rendezéséről itt azt találjuk, hogy bár az állami beavatkozás rendszerint elkésik, van remény arra: „hogy egyszer visszatekintvén azt mondhatjuk: ezen a ponton a porosz állam idejében felismerte társadalmi hivatását [sozialen Beruf]; saját kezdeményezésére és sikerrel nyúlt a társadalomfejlődés kerekének küllői közé, és e beavatkozását első alkalommal a megfelelő időre állította be!” (Weber, 1988, 469.).

Látható, hogy a Beruf egyszerre jelent ’hivatást’, ’elhívást’, illetve ’feladatot’, s hasonlóan flexibilis módon kell értenünk a hozzá szorosan kapcsolódó Sachét is. Ez a szoros kapcsolat a századforduló után válik majd egyre egyértelműbbé Weber írásaiban.

 

„Szentelték”, avagy „adták (át/oda)” magukat az ügynek („der Sache hingegebene Männer”), írja, s ezen „odaadás” kapcsán érdemes idézni a tanulmány egy másik helyét, mely szerint: „[a] kapitalista gazdasági rendnek szüksége van a pénzkeresés »hivatása« iránti odaadásra [Hingabe]: ez a külső javakhoz való viszonyulás olyan fajtája, amely annyira megfelel e struktúrának, annyira összekapcsolódik a győzedelmes gazdasági létharc feltételeivel, hogy ma valóban nem beszélhetünk szükségszerű összefüggésről a szóban forgó »krematista« életvitel és bármilyen, egységes »világszemlélet« között” (Weber, 2020, 41.).

Az ’ügy’ iránti odaadás jelentősége tehát nem elsősorban „vallási vonatkozásában” rejlik, hanem az odaadás vallásossághoz hasonlítható intenzitásában. Weber a protestantizmustanulmányok megjelenését követő vitát lezáró Antikritikai zárszóban (1910) ismét hangsúlyozza, „a pénz utáni törekvés” mindig és mindenhol megfigyelhető volt, korántsem csak a kapitalista esetében, akinek viszont, „ha tartósan sikeres akar lenni, mindig sajátja szokott lenni legalábbis a hajlam 1. az »ügy« iránti odaadásra, és 2. a racionális önfegyelemre” (Weber, 1972, 298.).

A fentiek alapján kijelenthető, hogy az ’ügy’ összeköti a racionalitást (átlátható, tárgyilagos jellegéből eredően – vö. Sachlichkeit, „tárgyszerűség”, „tárgyilagosság”) és az érzületet (az ’ügynek’ szenteltség, az odaadás révén). Jól tükrözi ezt a Gazdaság és társadalom ’közösség’ és ’társulás’ különbségéről szóló magyarázata, amelyben Weber „a társulás legtisztább típusai” között sorolja fel: „a közös érzületen alapuló, értékracionálisan motivált egyesülés[t]: a racionális szekt[át], amennyiben nem emóciókból és indulatokból fakadó érdekeket ápol, hanem csakis az »ügyet« kívánja szolgálni” (Weber, 1987, 67.).

Hasonlóképp az Uralomszociológia karizmáról szóló szakaszában: „a magával ragadó vezér iránt tanúsított »odaadásnak« – noha a konkrét esetben lehet nagyon erősen »személyes« színezetű – célját és szokásos tartalmát tekintve mégiscsak »tárgyszerű« [sachlich] jellege van: a közös »ügy« [Sache], a racionálisan célba vett »siker« iránti, nem pedig egy személy iránti odaadás jellemző rá” (Weber, 1996, 244.).

Az ’ügy’ (Sache) tehát valami jól megragadható, „tárgyszerű” (sachlich), „racionálisan célba vehető” dolog, amelyben ellentmondást nem tűrően definiálódik két, erős érzületi vonatkozásokkal rendelkező érték is: a siker és a bukás, az ’ügy’ diadalra vitele vagy elvesztése. A diadal feltétele pedig, úgy tűnik, az odaadás.

 

Ezzel összhangban jelenik meg a Kína-tanulmányt is magába foglaló Világvallások gazdasági etikája sorozat következő darabjaiban a „Sache” többször is „az Isten ügyeként”. Ebben az összefüggésben az ’ügy’ a Biblia több helyén megtalálható (lásd például Zsolt. 74:22), ahogyan a Weber által hivatkozott felekezetek irodalmában is (Weber, 2020, 128., 235. j.). Weber, miután a konfuciánus tanítás példáján bemutatta a világhoz való alkalmazkodás attitűdjét, a Világvallások további darabjaiban olyan alakzatok vizsgálatára tér át, amelyek így vagy úgy, de konfliktusba kerülnek a „világgal” különböző színtereken, például a politikában. Ezt a háború példáján szemlélteti. Kiemeli, hogy a konfliktus itt éppen a „háborús testvériség” és az „istenközösség élményének” hasonlósága miatt annyira erős. A feloldásra, mondja, két következetes lehetőség nyílik: „Egyfelől a puritán hivatásaszkézis kegyelempartikularizmusa számára, amely az egyébként tökéletesen érthetetlen Isten eleve rögzített és kinyilatkoztatott parancsaiba veti hitét, Isten akaratát pedig úgy értelmezi, hogy ezeket a parancsolatokat a teremtményileg romlott és ezért az erőszaknak és az etikai barbárságnak alávetett világra akár annak saját eszközével: erőszakkal is rá kell kényszeríteni. Ez persze annyit jelent, hogy legalábbis akadályok emelkednek a testvériesség kötelességének teljesítése elé – Isten ’ügye’ érdekében. Másfelől az akozmikus jóság és testvériesség jegyében folytatott misztikus üdvkeresés radikális antipolitizmusa számára […]” (Weber, 2007b, 215.).

Érdekes módon kapcsolódik ez a passzus a Világvallások egy későbbi darabja, Az ókori zsidóság azon szakaszához, amelyben szintén megjelenik az „Isten ügye” szókapcsolat, és amely a Sache igen kevés nem újkori vonatkozású előfordulásának egyike. A prófétai szenvedélyességről szólva Weber itt úgy fogalmaz, hogy:

„Papi vagy rendi konvencióktól nem fékezetten, és semmiféle aszketikus vagy kontemplatív önfegyelemtől nem tompítva robban ki a próféták izzó szenvedélye, és nyílnak meg az emberszív végső mélységei. És mégis, mindezen emberi gyarlóságok ellenére, amelyektől a szent átkozódás eme titánjai valóban nem voltak mentesek, nem a saját személyük, hanem Jahve, a szenvedélyes Isten ügye az, amely mindezen vad háborgások felett szuverén módon parancsol” (Weber, 2007c, 550.).

A prófétai elhívásban, Isten ügyének e nagyon is sajátos típusú szolgálatában látjuk tehát megjelenni az ’ügy’ iránti „odaadást” egyik legkorábbi történeti formájában, amely nemcsak a protestáns világi hívő magatartását vetíti előre, hanem a „kapitalizmus szellemének” hordozójaként leírt újkori embert – és talán a hivatásának élő tudóst vagy éppen politikust is.

 

Weber szerint tehát a modern kor előrehaladtával az ’ügy’ egyre nagyobb mértékben kikerült az ember mindennemű tevékenysége mögül, helyén közvetlen személyes érdekek maradtak. Ez a folyamat persze leírható volna értékmentesen – de vajon értékmentes-e az „újra hozzá kell szoknunk” kijelentő-felszólító, korkritikus, dorgáló modora? A kételyt erősítheti bennünk, hogy a másik hely a szöveg végén, amelyen a Sache újfent megjelenik, alapvetően nem a protestantizmus- vagy a világvallás-tanulmányok elemzéseire emlékeztet, hanem a Ländliche Arbeitsverfassung mondataira a „nemzeti ügyről”: „Ha megfigyelünk bizonyos jelenségeket, melyek a mostani háborúban a több nemzetet tömörítő államok nemzeti szempontból vegyes hadseregeiben léptek fel, rá kell jönnünk, hogy a katonai siker szempontjából nem mindegy, hogy az egyén szabadon tanúsít-e odaadást az állam által képviselt ügy iránt, mivel ezt kikényszeríteni az állam nem képes” (Weber, 1998a, 125.).

Arra persze, hogy mindennek kapcsán Weber milyen személyes álláspontot foglal el hazája vonatkozásában, a szöveg reflektáltan (lásd Weber, 1998a, 126.) nem tér ki. Az ugyanakkor vitathatatlan, hogy Weber etikai útmutatásként fogalmazza meg az ’ügy’ iránti odaadás – az ’ügy’ mibenlététől független – parancsát, a szöveg végén pedig jelzi, hogy mindennek a nemzet ’ügyéhez’ való kapcsolódása is döntő fontosságú lehet.

A Tudomány mint hivatásban, amely előadásként szintén 1917-ben hangzott el, egy másik, személyes fontossággal bíró terület, a tudomány kapcsán beszél hasonló hangnemben az ’ügyről’. „Tisztelt hallgatóim! A tudományban csak annak van »személyisége«, aki kizárólag az ügyet szolgálja” – kezdi, majd kevéssel később úgy folytatja: „[a tudományban] egészen bizonyosan nem »személyiség« az, aki az üggyel együtt, amelyet szolgálnia kellene, annak impresszáriójaként maga is a színpadra lép, »élményekkel« szeretné legitimálni magát, és az a kérdés foglalkoztatja: hogyan bizonyítsam be, hogy valami más vagyok, nemcsak »szakember«, hogyan érjem el, hogy akár a formát, akár a dolog érdemét tekintve olyasmit mondjak, amit így még senki sem? – E manapság tömeges jelenség mindenütt a kisszerűség benyomását kelti és lealacsonyítja a kérdezőt, holott ha belsőleg a feladatnak és csak annak adná át magát [Hingabe], az felemelné tárgyának [Sache] magaslatára és rangjára, amelynek szolgálatát most csak mímeli” (Weber, 1998b, 136.).

Ahogyan itt az ’ügyről’ és a ’feladatról’ mint olyasmiről beszél, amit az ember csakis úgy szolgálhat, ha képes ezeknek teljes mértékben alárendelni magát, igencsak hasonlít arra, ahogyan a protestáns hívő rendeli alá magát isteni elhívásának az „üdvbizonyosság” érdekében, és ahogyan a „kapitalizmus szellemével” áthatott vállalkozó „szenteli magát” vállalkozói tevékenységének mint hivatásának. Amennyiben bármely tevékenység a személyiség kiteljesítésének eszközévé válik, úgy éppen emiatt nem érheti el a célt, mert ezáltal érvénytelen, haszontalan, üres. A tevékenység csakis akkor válhat az egyén hasznára, ha egyénként teljes énjét fel tudja adni az érdekében – azaz: oda tudja adni magát neki. Így van ez a politikus hivatásával is. Nemcsak a Politika mint hivatás 1919-es szövegében, hanem már a Parlament und Regierung im neugeordneten Deutschland 1918-as gondolatmenetében megjelenik a politikus, akinek – a vállalkozóhoz hasonlóan – „lételeme a saját hatalmáért folytatott küzdelem és az e hatalomból eredő egyéni felelősség az ügye iránt” (Weber, 1984, 154.). Szemben áll vele a hivatalnok, akinek: „nem dolga [Sache], hogy egyéni meggyőződése szerint felvéve a küzdelmet, beszálljon a politikai harcokba és ebben az értelemben »politizáljon«, ami mindig: küzdelem. Az ő büszkesége [Stolz] éppen ezzel szemben az, hogy megőrizze a pártatlanságot, így tehát: hogy képes legyen legyőzni hajlamait és vélekedéseit […]” (Weber, 1984, 170.).

Beszédes, ahogyan Weber azt, ami a hivatalnoknak nem ’dolga’ vagy ’ügye’ (Sache), nem azzal helyezi szembe, ami a hivatalnoknak ügye, hanem azzal, ami a ’büszkesége’ (Stolz). A büszkeség ugyanis az a közvetlen – érzületi jellegű! – jutalom, amely az ’ügy’ szolgálatáért jár. Itt juthatnak eszünkbe a Politika mint hivatás jól ismert sorai: „az odaadás a próféta, a hadvezér, az eklézsia vagy a parlament nagyszerű demagógja iránt azt jelenti, hogy személy szerint ő számít az emberek belső elhivatottságú vezetőjének, hogy nem a szokáserkölcs vagy az előírások folytán engedelmeskednek neki, hanem azért, mert hisznek benne. Ő maga az ügynek él, »művén munkálkodik«, feltéve, hogy több, mint korlátolt és hiú szerencselovag” (Weber, 1998c, 159., vö. Weber, 1998c, 165.).

A hivatástanulmányokban tehát az ’ügy’ fogalma hasonló intenzitással töltődik fel, mint amilyennel korábban vallási kontextusában rendelkezett. Mit jelent ez Weber tudományos vizsgálódásai szempontjából?

 

A protestáns etika és más szövegek tanúsága szerint Weber úgy vélte, az ’ügy’ szolgálata mint magatartásforma jellegzetesen áthatotta a történelem, méghozzá a nyugati történelem egy adott időszakát, s hasonlóképpen a Nyugat sajátja a tudomány és a politika „mint hivatás”, mint az adott ’ügy’ szolgálatába állított tevékenység odaadó folytatása is. Ebben a tekintetben nincs lényegi különbség a vallási értelemben vett Berufung és a hivatás értelmében vett Beruf között, aki ugyanis válaszol az elhívásra, aki „odaadja” magát (Hingabe) neki, mindig „ugyanaz”: az az egyén, akire Weber társadalomtudománya épül, legyen az „a próféta, a hadvezér, az eklézsia vagy a parlament nagyszerű demagógja”, a hivatalnok, a politikus, vagy éppen a kutató.

Abból, hogy Weber számára az ’ügy’ szolgálata etikai szempontból kívánatosnak bizonyult, nem következik, hogy ez a személyes etikai állásfoglalás befolyásolta tudományos következtetéseit, de – mint a fenti áttekintés is megmutatta – egyértelműen befolyásolta Weber témaválasztását. Erre utalhatott, mikor A protestáns etika sokat idézett helyén a következőket írta: „[a]mikor a »hivatásteljesítés« nem hozható közvetlen kapcsolatba a legmagasabb rendű szellemi kulturális értékekkel […], akkor az egyén ma többnyire lemond arról, hogy egyáltalán értelmet keressen benne. A vallási-etikai értelmétől megfosztott szerzési törekvés az Egyesült Államokban, ahol a legzabolátlanabbul érvényesülhet, többnyire tisztán agonális [versengő] szenvedélyekkel kapcsolódik össze, amelyek nemritkán egyenesen sportjelleget kölcsönöznek neki” (Weber, 2020, 186.).

A protestáns etika vizsgálata nem lesz „értékelő” attól, hogy Weber témaválasztását befolyásolta a tisztelet, amelyet a protestáns aszkézis mint magatartásforma hordozói iránt érzett, és az ellenszenv, amelyet saját kora „versengő szenvedélyével” – mondhatnánk, „versenyszellemével” – szemben érzett. Amit az idézett helyen látunk, a vizsgálódás tétjére tett utalás, amelyben „két ügy” találkozik: a kutatás tárgyának (Sache) teljes és tárgyilagos (sachlich) elemzése, a kutató ’ügye’ – és a kutatás tétjére, mondhatnánk, a „közös” ügyre való figyelemfelhívás. Ez éppúgy a kutató dolga (Sache), hiszen az értékmentesség ’ügye’ mint ’ügy’ szükségképpen nem értékmentes, ezen ügy szolgálata pedig etikai szempontból megköveteli, hogy a kutató felmutassa a vizsgálat tétjét. Ha ezt elmulasztja, az a tudománynak mint hivatásának fog „nemritkán egyenesen sportjelleget kölcsönözni”.