A dedukció már a kisgyerekek számára is sokoldalú eszköz. Ugyanúgy segíthet megfejteni egy új szó jelentését, mint ahogy segíthet megtalálni egy elrejtett tárgyat. Például ha egy csecsemő azt a szót hallja, hogy „bögre”, mi alapján jön rá, hogy a bögre arra a tárgyra utal, amelyből inni szoktunk, és nem például az asztalra, amelyen a bögre éppen elhelyezkedik? Az új szó ugyanúgy vonatkozhat a bögre fülére, mint a bögre egészére, és az sem zárható ki, hogy egyszerűen csak a bögre és a többi tárgy közti viszonyt jelöli. Ez a quine-i probléma (Quine, 1960 [1873]). Bár a „bögre” címke vonatkozhatna bármire a csecsemő környezetében, mégis minden gyermek végül látszólag könnyen elsajátítja a szó konvencionális jelentését. A nyelvelsajátítás kutatói ugyan több alternatívát is felvázoltak a csecsemők gyors szótanulására, minket most azok a kétértelmű helyzetek érdekelnek, melyekben egy új szó régi és új tárgyak jelenlétében hangzik el. Az egyik javaslat szerint ilyen esetekben a gyerekek a quine-i problémát logikai úton, lexikális alapelvek segítségével oldják meg. Ennek egyik előfeltétele, hogy a szavak nem a tárgyak részeit, hanem azok egészét jelölik, miközben a referenciakeresést a kölcsönös kizárás elve segíti (Markman–Wachtel, 1988). Az elv lényege, hogy a tárgyak minden kategóriájának csak egy neve lehet. Így amikor egy új szó hangzik el (például „bögre”), kizárható, hogy az egy olyan tárgyra vonatkozik, amelynek a nevét már ismerik (például az asztalra, amennyiben az „asztal” szót már elsajátították), hiszen egy tárgynak nem lehet két neve. Így az új címke csakis az ismeretlen tárgyra vonatkozhat (az asztalon lévő tárgyra, amelynek a neve ezentúl „bögre”). A kölcsönös kizárás elvére épülő következtetés ezzel feloldja az ambivalens helyzeteket, és más szótanulási mechanizmusok mellett segíti a szavak jelentésének elsajátítását.

Az előző részben áttekintett eredmények arra utalnak, a háromévesnél fiatalabb gyerekek nem képesek egy időben több lehetséges alternatívát mérlegelni. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy bár a modális fogalmak a hipotézisalkotás és a döntéshozatal fontos építőkövei, fejlődésük korai fázisában a gyerekek még nem rendelkeznek ezekkel.

 

A szemmozgáskövetést alkalmazó tárgyazonosítási kísérletben videóanimációkat mutattak csecsemők és felnőttek több csoportjának (1. ábra). A babák egyik csoportja olyan animációkat látott, melyekben a képernyő bal oldalán két tárgy volt, például egy labda és egy kígyó, a jobb oldalán pedig egy bögre. A manipuláció szempontjából fontos, hogy a tárgyak felső része azonos formájú és színű volt. Kis idő után, míg a gyerekek szabadon fürkészhették a képernyő tartalmát, egy fal takarta el a tárgyakat, majd a bögre a fal mögül egy tárgyat emelt ki. A bögréből kilógott a tárgy felső része, azonban mivel ez azonos a két tárgy esetében, nem lehetett beazonosítani, hogy pontosan a labda vagy a kígyó az. Ezután a potenciális dedukciós fázis következett. A fal mögül kijött egy tárgy, például a labda, majd visszament a fal mögé. Ez alatt a fázis alatt azt a következtetést kell levonniuk a résztvevőknek, hogy ha a labda nincs a bögrében, akkor csakis a kígyó lehet ott. Ezután ismét kijött egy tárgy a fal mögül a konzisztens videókban, megint a labda. Ellenben az inkonzisztens videókban egy kígyó jött ki, ami egy lehetetlen esemény, hiszen a kígyónak a dobozban kellene lennie. A kisbabák másik csoportja olyan videókat látott, ahol a tárgyak mozgása megegyezett, viszont a fal csak azután jött fel, hogy az egyik tárgy a bögrébe került. Mivel ezek az események a résztvevők előtt bontakoztak ki, ezért nem volt szükség arra, hogy a bögre tartalmát deduktív úton állapítsák meg.

 

A fejlődési kutatások ellentmondásos eredményeire két magyarázat lehetséges. Az egyik lehetőség az, hogy a logikai műveletek egy kisebb halmaza már korán hozzáférhető, de eredményes használatukat meghiúsítják a feladatokban megjelenő magas teljesítményigények. Egy másik magyarázat, hogy a korábbi kutatásokban a fiatalabb csecsemők sikerei nem egy korai logikus gondolkodás eredményei voltak, hanem egy egyszerűbb mechanizmusé. Brian Leahy és Susan Carey (2020) az utóbbi alternatívára tettek javaslatot. Nézzük, hogyan magyarázzák a fiatalabb gyerekek kudarcát azokban a feladatokban, ahol az optimális megoldáshoz egy időben két lehetséges alternatívát kell figyelembe venniük. Javaslatuk értelmében négyéves kor előtt a gyerekek azért használják csupán egyik kezüket a fordított Y csőben elindított tárgy elkapásához (Redshaw–Suddendorf, 2016), mert modális fogalmak hiányában csak a tárgy mozgáspályájának mentális szimulációjára hagyatkozhatnak. Ez a szimuláció azonban csak egyetlen kimenetet generál, amely véletlenszerűen lehet a cső jobb vagy bal oldali kijárata; ha a bal oldali kijárat lesz a szimuláció eredménye, az alany a cső bal elágazása alá fogja helyezni a kezét. Ugyanígy a valószínűségi intuíciókat vizsgáló feladatokban (Téglás et al., 2007), ahol a kisbabák videóanimációkat néznek, melyekben például három sárga és egy kék labda pattog egy gömb alakú tartályban alján egy kijárattal, véletlenszerűen választhatnak egyet a labdák közül, hogy annak a mozgáspályáját leképezzék. Ebben az esetben nagyobb valószínűséggel fog választásuk egy olyan labdára esni, amely a nagyobb halmaz tagja (egy sárga labda), és meglepődnek, ha mégis a kisebb halmazhoz tartozó tárgy (a kék labda) esik ki a tartályból (hiszen ezt kisebb eséllyel választják a szimuláció kiindulópontjának). Lényegében a gyerekek bizonyos elvek alapján találgatnak, ami sok esetben sikeres megoldáshoz vezet, máskor pedig látványos kudarchoz. A javaslat kiterjeszthető a tárgyazonosítási feladatokra is (Cesana-Arlotti et al., 2018).

További meggyőző eredmények születtek, amelyek kétségbe vonják a korai logikai következtetések területspecifikus korlátait. Bohus Kinga Anna és kollégái (2023) a diszjunktív következtetés markereit keresték 19 hónapos kisbabánál szótanulási és tárgyazonosítási feladatokban. Szemmozgáskövető módszerük mindegyik feladatnál pozitív eredményt mutatott. A dupla ellenőrzésre utaló szemmozgás jelenléte mindkét feladattípusban erős érv egy korai, a kogníció több területén alkalmazható logikai apparátus jelenléte mellett. Ezt terjeszti ki Roman Feiman, Shilpa Mody és Susan Carey (2022) oksági helyzetekre, további területtel bővítve az egyre növekvő listát. Míg az eredmények egy része arra utal, hogy már a csecsemők is rendelkeznek logikai képességekkel (Cesana-Arlotti et al., 2018; 2020; 2022; Feiman et al., 2022; Bohus et al., 2023), a gyermekek hasonló feladatokon elért, látszólagos gyengébb teljesítményének oka (Mody–Carey, 2016; Redshaw–Suddendorf, 2016) továbbra is magyarázatra szorul. Van azonban egy lényeges különbség a csecsemő- és az óvodáskísérletek között. Míg a legtöbb csecsemőkísérletben az alany passzív szemlélő (képességeiket a nézési időből, szemmozgásmintázatokból, pupillareakcióból lehet kikövetkeztetni), addig az idősebb gyerekeknek feladatokat kell megoldaniuk (meg kell találniuk a különböző dobozokban elrejtett tárgyat, vagy éppen egy trükkös csőben guruló labdát kell elkapniuk). Így a gyerekek teljesítménye a cselekvés kivitelezésének nehézségei miatt tűnhet a vártnál rosszabbnak. Ilyen helyzetekben nem elegendő a logikai apparátus sikeres mozgósítása, hiszen a szituációtól függően egy cselekvéssor pontos kivitelezését is meg kell szervezniük, ami nagyobb mértékű kognitív erőfeszítést, és ezáltal több hibát feltételez. Képzeljük el a feladatot a fordított Y csővel. Miután a gyerekek azonosították a két lehetséges kimenetet (a kétféle lehetséges mozgáspálya alapján), elemezniük kell ezek viszonyát a lehetséges mozdulatokkal (vagy a bal kezüket helyezik a cső bal ágához, vagy a jobb kezüket helyezik a cső jobb ágához, vagy mindkét kezüket használják). Ez összesen hat kombinációt, és ennek megfelelően hat mentális modellt jelent, miközben csak a kétkezes megoldás garantálja minden esetben a sikert. Ezek megfelelő elbírálása és a megoldás végrehajtása kihívást jelenthet a fiatalabb gyerekeknek.