A genetika egyike a legdinamikusabban fejlődő diszciplínáknak: a Human Genom Projectet a meghirdetésekor (1985) még hitetlenkedve fogadták, majd tizenhat év alatt – hárommilliárd dollár ráfordítással – elkészült a Homo sapiens teljes genetikai térképe, ami addig elképzelhetetlen távlatokat nyitott meg (például személyre szabott orvosi kezelés lehetősége). Ugyanilyen gyors fejlődésen ment keresztül a történeti genetika is. A Luigi L. Cavalli-Sforza és szerzőtársai által írt, rövid idő alatt ismertté vált monográfia (1994) világszerte több tudomány számára volt gondolatébresztő. (A nyelvek és gének összefüggéséről írt könyve [Cavalli-Sforza, 2001, 2002] a nyelvészek részéről azonnal sok kritikát kapott [Bateman et al., 1990; Honti, 2004].) Azóta nem is vállalkoztak hasonló összefoglalásra, valószínűleg, mert annak írása már nem tudna lépést tartani az adatok napi gyarapodásával: szenzációs leletek íratják át folyamatosan a korábbi tudásunkat. Ez a kutatási helyzet és a társadalomban itthon is sokfelé tapasztalható érdeklődés indokolhatja, hogy még egy évtized sem múlt el, s a Magyar Tudomány újból egy nagyobb tematikus blokkot szentel a történeti genetikának. Ez az előzőtől, az elsősorban magyar őstörténeti szempontú tárgyalástól eltérően nemcsak a multidiszciplináris föllépésével, de a módszertani vonatkozások fölvetésével is különbözik. Azt szeretné megláttatni, hogy a durván leegyszerűsített: „megmértük – annyi – tehát” típusú szemlélet mellett a történeti genetika számára milyen létfontosságú a történettudomány módszereivel való megismerkedés. Amint az a régészek, történészek és a történeti állattan, történeti növénytan, környezettörténet stb. művelői között már régen kialakult, legyen úgy a múltra a genetika módszereivel tekintőkkel is. E folyóiratszámban régészek és történész mellett nemcsak nyelvész és tudományfilozófus, hanem humánbiológus és (látszatra távolabbról) etológus is részt vesz annak tárgyalásában, hogy melyek a történeti genetika történeti interpretációiban rejlő lehetőségek és korlátok.92