A huszadik század elején vállalkozó szellemű pszichológusok kiterjesztették az önmegfigyelésen alapuló beszámolókat a gondolkodás vizsgálatára is. Sorozatfeladatokban például fölérendelt fogalom keresésében vagy olyan elvont tézisek értelmezésben, mint
Az arany felismeri az értéket azt találták, hogy a gondolkodás közben nincsenek szemléletes élmények. A vizsgálati személyek „Tudtak és gondolkodtak, megítéltek és értettek, megragadták a jelentést, és magyarázták az összefüggéseket anélkül, hogy az olykor fellépő érzékelhetőség által valóságos támaszt kaptak volna” (
Külpe, 2004 [1912], 244.). Edward B. Titchener a Cornell Egyetemen 1909-ben egy egész könyvben reagált a fent említett würzburgi kutatásokra, s azt mutatta be, hogy az elvont gondolkodásnak is van érzéki tartalma. „Újra és újra körüljártam olyan tudatos jelenségeket, mint a kételkedés, tétovázás, hit, beleegyezés és elutasítás, emlékezeti erőfeszítés, a »nyelvemen van« jelensége, és képtelen voltam feltárni képzet nélküli folyamatokat. […] nemrégiben egy meglehetősen lelkes előadó mögött ülhettem, aki nagyon sokszor használta az egyszótagú
de szót. Az én »de érzésem« azóta egy felvillanó látómezőben északnyugatról délkelet felé gyorsan mozgó kopasz fejbúb […] Könnyen rábukkanok ilyen képekre lelki életem területén, és ahogy már mondtam önöknek, ezek egyedül is állhatnak a tudatban mint a jelentés hordozói” (
Titchener, 2004 [1909], 261–262.). Ezek a viták a kor szkeptikusait arra vezetik, hogy ráébredjenek: a laboratóriumok eltérő hagyománya eltérő, nem tudatos torzításokat eredményez a beszámolóban. „Ilyen finom kérdéseknél nem az igazgató, a kutató vagy a megfigyelő nyílt cselekedeteiről van szó, hanem olyan tudattalan attitűdökről, melyek tudattalanul áthatják a laboratóriumokat, s ennek megfelelően befolyásolják, milyen munka is folyik ott” (
Ogden, 1911, 331.). A módszertani kétely közepette a tudás elemzésében a képi és a kijelentésalapú tudásszerveződés viszonya, mint Nyíri Kristóf (
2016) elemzése bemutatja, az egész évszázadban visszatérő feszítő dilemmája maradt mind a filozófiának, mind a pszichológiának. A példa tanulsága itt azonban a módszertan. A vita során maga az önmegfigyelés mint módszer válik megbízhatatlanná. Szabad-e ilyen bizonytalan eljárásra építeni az egész pszichológiát, kérdik majd a behavioristák, elindul egy viselkedéses újratervezés. Miért is használnánk ilyen megbízhatatlan módszereket, hogyan lehet, hogy a képzetekről vitatkozva a pszichológusok a megfigyelőt bírálják? „Úgy kell munkálkodnunk a pszichológia tudományán, hogy vizsgálatunk kutatása minden bizonnyal épp elég problémát ad fel nekünk ahhoz, hogy több emberöltőn át mindannyiunkat bőven ellásson munkával, s ne hagyjon időt arra, hogy »an sich« a tudaton gondolkozzunk. Ha egyszer ehhez a vállalkozáshoz hozzákezdünk, rövid idő alatt tapasztaljuk majd, hogy olyan távol kerültünk az introspektív pszichológiától, mint amennyire elszakadt a jelenlegi pszichológia a régi »képesség-pszichológiától«” (
Watson, 1970 [1913], 41.). Ez a hatása az adatvitának száz éve érvényes. Mindannyian a viselkedést használjuk adatként, bármennyire is újra telerakjuk mindenféle érzéssel és gondolattal az emberek fejét.