A tanulmány a cselekvőképesség korlátozásának pszichológiai és döntéselméleti hátterével foglalkozik, modellként véve egy agyterület, a ventromediális prefrontális kéreg sérülését és az ezen terület által befolyásolt komplex döntéseket. Antonio Damasio szomatikus marker elmélete a döntéshozás pszichológiájának egyik alapvető paradigmája. Eszerint a fent említett, elsősorban az érzelmekért felelős agyterület sérülése a racionális döntéshozatalban is szerepet játszik. A gyakran lappangó zavar a polgári jogban súlyos következményekhez vezet, ha az adott személy cselekvőképességét teljesnek tekintjük. A ventromediális prefrontális kéreg fejlődése kihat az egészséges kiskorúak döntésére is, illetve a döntések mérésére szolgáló Iowa Gambling Taskon az egészséges idős felnőttek egy része is rosszul teljesít. Véleményünk szerint a jognak ezeket a tényezőket is figyelembe kell vennie a cselekvőképesség polgári jogi szabályozásánál, illetve – esetleg eltérő mértékben – más jogágakban is.

 

 

The study presents the background of the limits of contractual capacity focusing on decision theory and psychology. Using the biased decisions linked to the development and damages of the ventromedial prefrontal cortex as model, we analyse the somatic marker hypothesis of Antonio Damasio, as a fundamental paradigm of the psychology of decision-making. Some areas of the brain, also responsible for emotions, play an important role in decision-making too. The above-mentioned impairment remains often undetected and this results serious consequences in private law, if the contractual capacity (and the responsibility) remains unlimited. The development of the ventromedial prefrontal cortex also influences the decisions of healthy minors. Some healthy older adults also show lower performance on the Iowa Gambling Task, a test designed to detect the impairment of decision-making. In our opinion, law must react on these phenomena, especially the regulation of contractual capacity, but the problem has implications on other areas too.

 

 

 

 

 

A fenntarthatóság jogi és politikai aspektusaival összhangban egyre gyakrabban merül fel a jövő generációk védelme és a generációk közötti igazságosság kérdése. A jövő generációk érdekei többféleképpen biztosíthatóak, például valamilyen képviselet segítségével (a szülőnek vagy törvényes képviselőnek adott szavazati joggal vagy más többletjogosítvánnyal, esetleg külön erre a célra létrehozott szerv vagy tisztség útján, az ország alkotmányában rögzített kötelezettségekkel stb.). Az érdekvédelem egy másik lehetséges útja bizonyos, a kiskorúakat érintő jogkorlátozások feloldása vagy mérséklése, így például a szavazati korhatár leszállítása. Bár álláspontunk szerint sem a szülői többletjogosítvány, sem a kiskorúak döntéshozatali lehetőségeinek bővítése nem számolja fel az úgynevezett dinamikus inkonzisztencia vagy idő-inkonzisztencia problémáját. Azaz azt, hogy az egyén preferenciái időben is változnak, és hosszabb távú érdekeivel szemben pillanatnyi érdekeit részesíti előnyben (Thaler–Sunstein, 2008, 40–42.). A magunk részéről tehát az egyén e rövid távú érdekeit komolyabb akadálynak látjuk, mint a demokratikus mechanizmusok hivatali időhöz kötött „strukturális rövidlátását” (Jakab A., 2016, 3.).

 

 

A terjedelmi keretek miatt nem vállalkozhatunk a cselekvőképesség (és jogági megfelelői) rendszerének részletes bemutatására, különösen, hogy az életkorhoz és a „mentális zavarokhoz”131 kötődő joghatások jogáganként is eltérőek. A gyermek- és fiatalkorra, valamint a tudatállapotra vonatkozó legrészletesebb szabályozást a polgári és büntetőjogban találjuk, habár e két jogági szabályozás is eltér egymástól, és ez az eltérés időben is változik. Például a büntethetőség és a korlátozott cselekvőképesség életkori határa tekintetében. A polgári jog szabályozása tekinthető bizonyos jogágak háttérszabályozásának, a kapcsolat azonban korántsem automatikus, és azt sem állíthatjuk, hogy a jogági fejlődés konvergálna (Fiala-Butora et al., 2014).

 

 

A közismert történet szerint 1848-ban Cavendish közelében Phineas P. Gage vasútépítő munkás fejét egy félresikerült robbantás után a homok és lőpor tömörítésére használt vasrúd fúrta át. Csodával határos módon Gage túlélte a sérülést, csak egyik szemét veszítette el. Bár a vasrúd keresztülhatolt az agyán, úgy tűnt, az nem okozott változást szellemi képességeiben. Érzékszervei továbbra is jól működtek, megmaradt a kézügyessége, és beszédképessége sem szenvedett fogyatkozást, valami mégis megváltozott. A korábban visszafogott, tisztelettudó férfi gyermeki és állatias jellemvonásai kerültek előtérbe. Gyakran káromkodott, korábbi munkáját nem tudta ellátni, számos, az élete szempontjából kockázatos vagy hátrányos döntést hozott, például elutazott Dél-Amerikába. Koponyája alapján sikerült rekonstruálni, hogy mely agyterületei sérültek.

 

 

A fent leírt mentális zavar természetesen nem az egyetlen és nem is a legsúlyosabb korlátja a cselekvőképességnek. A szellemi fogyatékosság társadalmi percepcióját nagymértékben torzítja az a tény, hogy az igazán súlyos esetek a társadalomtól teljesen el vannak szigetelve, s ezeknek az embereknek az életkörülményeiről csak néha-néha szűrődik be valami a médiába. Tény viszont, hogy a vmPFC sérüléséhez kötődő zavarok erősen befolyásolják a döntések meghozatalát, így a cselekvőképesség lényegéhez kapcsolódnak. Az IGT pedig alkalmas arra, hogy ezen egyébként lappangó zavarokat kiszűrje. Az IGT-nek azonban más alkalmazásai és eredményei is ismertek, számos kísérletet végeztek kizárólag egészséges egyének részvételével. Ezek néhány esetben meglepő eredményeket hoztak. Kiderült például, hogy a felsőoktatásban való részvétel negatívan hat az IGT-n nyújtott teljesítményre. Itt nem arról van szó, hogy a felsőoktatás maradandó agykárosodást okoz, hanem valószínűleg arról, hogy a felsőoktatási rendszer kevéssé bátorítja az érzelmeken alapuló tanulást és problémamegoldást (Evans et al., 2004). A felsőoktatás ezt a hátrányt számos előnnyel ellensúlyozhatja, melyek elősegítik a tájékozódást a mindennapi életben vagy a politikában. Ez a kutatási eredmény mégis óvatosságra int, ha olyan felvetésekkel találkozunk, hogy a választójogot műveltségi-képzési cenzushoz kellene kötni.

 

 

Rövid tanulmányunkban egy, a cselekvőképességre – és más jogilag szabályozott döntési helyzetre – ható speciális zavart mutattunk be, mely kétségbe vonja az érzelmek és a racionalitás elválasztását (Fekete, 2013). Rámutattunk arra is, hogy az itt feltárt neurológiai folyamatok különös jelentőséggel bírnak az életkorral kapcsolatban. Míg számos esetben a mentális zavarok megnehezítik az adott személy mindennapi életét, a választójogi döntéshozatalát nem befolyásolják, ezért annak korlátozása sem indokolt. Arra is volt példa, hogy a mentális zavarok a mindennapi életben nem feltétlenül mutatnak látványos tüneteket, mégis a politikai részvételt vagy a hétköznapi életben szükséges döntéseket korlátozzák. Ezek az eredmények új kontextusba helyezik a jogi szabályozást, és további kutatásokra ösztönöznek például azzal kapcsolatban, hogy a választójogi korhatár csökkentése nem vezet-e a populizmus térnyeréséhez és a sokat ígérő, de valószínűtlen programok elterjedéséhez. Ennél fogva a korlátozások fenntartása indokolt, még ha az életkori határokat esetleg felül is lehet bírálni. A kiskorúak, időskorúak és mentális zavarral élők védelme szempontjából rendkívül fontos, hogy a korábbi – sokszor valóban indokolatlan – korlátozások feloldásán túl a szabályozás valóban a legújabb kutatási eredményeken alapuljon, és a tudományosan feltárt jellegzetességekre adjon értő megoldást. A polgári jogban és a büntetőjogban egyértelmű, hogyha ezeket az egyéni adottságokat nem vesszük figyelembe, az jellemzően a kiskorú vagy fogyatékos személy hátrányára válik. A választójog vonatkozásában viszont közvetlen hátránnyal általában nem számolhatunk, de ennek oka tulajdonképpen az, hogy az így leadott voks mindent eldöntő szavazattá válásának esélye, ahogy azt fentebb láttuk, rendkívül kicsi. Felmerül tehát a kérdés, ha a szavazati jog is ugyanolyan közvetlen következményekkel járna, mint egy polgári jogi jogügylet, akkor milyen mértékben tartanánk indokoltnak a fogyatékossághoz vagy életkorhoz kötött korlátozások eltörlését.

 

 

A tanulmány az NKFIH K112900-es számú „Intézményi reformok az öregedő társadalmakban: jogi és politikai aspektusok” című kutatás támogatásával készült.