Hivatkozások
Válaszd ki a számodra megfelelő hivatkozásformátumot:
Harvard
Chicago
APA
Ám nem kizárólag stratégiai érdekek révén tarthatják markukban a kisebb országok nagyhatalmi támogatóikat. Dél-Vietnamban aligha volt az Egyesült Államoknak különösebb biztonsági érdeke, gazdasági pedig különösen nem, a két országot korábban nem kötötte össze semmilyen érdek, kulturális vagy történelmi hagyomány. A kommunista világösszeesküvéstől rettegő amerikai vezetés azonban végzetes következményt vizionált arra az esetre, ha a védnöksége alatt álló dél-vietnami állam kommunista és ezen keresztül kínai vagy szovjet befolyás alá kerül. De a vietnami fegyveres beavatkozásban más szempontok is szerepet játszottak, olyanok, amelyek a mai napig kétségessé teszik azon tétel igazát, mely szerint a nagyhatalmak kényükre-kedvükre befolyásolhatják a nekik kiszolgáltatott szövetségeseket. A washingtoni vezetés, Johnson elnökkel az élen nem akarta megengedni magának, hogy cserbenhagyja szövetségesét, hiszen ezzel csorbult volna a szabad világ vezető hatalmaként élvezett tekintélye. Elveszthette volna megbízhatóságát is szövetségesei, valamint más, egyik irányban sem elkötelezett államok szemében, ami Moszkva malmára hajthatta volna a vizet. Ezen megfontolásokat kihasználva a korrupt és inkompetens dél-vietnami vezetés képes volt fokozatosan katonailag is belehúzni az USA-t északi szomszédjával folyó konfliktusába, annak ellenére, hogy az amerikai hírszerzés szerint nem volt megnyerhető a háború. Észak és Dél konfliktusa befolyásolta a szovjet politikát is. Moszkva érdekelt volt a kelet–nyugati konfliktus tompításában és a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésében. Ezt a törekvést zavarta meg az amerikai intervenció. Moszkva nem engedhette meg magának, hogy vetélytársa, Kína tűnjön fel a nemzetközi kommunista mozgalom vezető hatalmának, ezért kénytelen volt kiállni vietnami szövetségesei mellett annak ellenére, hogy a szovjet vezetés szkeptikus volt a vietnami kommunisták győzelmi esélyeit illetően. Nem véletlen, hogy a szovjet vezetés Peking rosszallása ellenére kompromisszumos békét szeretett volna Hanoi és Washington között, hiszen katonai és gazdasági érdeke a szovjet–amerikai viszony rendezését és nem kiélezését diktálta. Az amerikaiak vietnami fiaskójánál is rosszabbul járt Sztálin Észak-Koreával. Bár nincsen teljes egyetértés a történészek között abban a tekintetben, hogy ki kit manipulált a koreai háború kirobbanásakor, úgy tűnik, nem volt egyértelmű, kié a domináns szerep Kim Ir Szen és a szovjet vezetők kapcsolatában. Annyi bizonyosnak látszik, hogy Kim sikerrel győzte meg a vonakodó Sztálint, hogy forradalmi helyzet van Korea déli részén, és ezért támogassa a Szöul ellen indított offenzívát. Mivel az Egyesült Államok megvetette a lábát Japánban, Sztálin azt remélte, hogy a várt északi győzelem megerősíti a szovjet biztonságot. Dean Acheson amerikai külügyminiszter 1949-ben elmondott beszédében Koreát nem nevezte meg olyan területként, amely az amerikai biztonság részét képezi, így a moszkvai vezetés azzal számolt, hogy az Egyesült Államok semleges marad a konfliktusban. A szovjet biztonság érdekében támogatott háború balul sült el. München és a Hitler megbékítésére irányuló chamberlaini politika emlékezetes kudarca éreztette hatását. Washington úgy értelmezte, hogy a koreai támadást maga Sztálin rendelte el, és az része egy kommunista mestertervnek a világ leigázására. A koreai háború miatt kezdett bele az Egyesült Államok a fegyverkezési versenybe, amely végül térdre kényszerítette riválisát. Bár a nukleáris és hagyományos haderőre történő nyakló nélküli költekezést nem minden szakember teszi közvetlenül felelőssé a szovjet rendszer összeomlásáért, a fegyverkezési verseny aláásta a kommunista nagyhatalom gazdasági erejét. A koreai háború tehát nagyobb biztonság helyett – hosszú távon – valószínűleg a szovjet összeomlást siettette.