Hivatkozás
Kérjük, válassza ki az önnek megfelelő formátumot:Harvard
Chicago
APA
Reuss monográfiájának további erénye a célközönséghez igazodó tárgyalási mód, még akkor is, ha a célközönség magában foglal bárkit a korszak és a téma kutatóitól az érdeklődő, művelt olvasóig. A monográfia nem engedi elkalandozni az olvasó figyelmét, nem enged beleunni a hosszú fejtegetésekbe, hiszen a monográfia a nagyobb egységeken belül rövidebb alfejezetekre bomlik. Ezek az alfejezetek minden esetben gondolatébresztő mottókkal és címekkel keltik fel az olvasó figyelmét, és egy nagyon konkrét problémára keresik a választ. A mű szerkezetén túl a nyelvezet is magával ragadó, hiszen egyszerre ötvözi a köznapibb, könnyedebb stílust a szaktudományos regiszterrel. Az előbbire példa lehet, hogy Samuel Johnsont, a 18. századi irodalomtudóst, szerkesztőt, majd Kazinczy Ferencet kora bloggerének nevezi (67–68.), vagy amikor tudósok vitájára meglehetős iróniával utal: „J. S Bartton […] az arany középutat képviseli ebben a, valljuk be, kissé mulatságos háborúban, amelyben a tiszteletre méltó tudósok David Garrickre aggatott jelzőkkel hadakoznak” (76.). Az utóbbit példázhatja az a fajta távolságtartás, ami lehetővé teszi, hogy a színházi szemponton kívüli értékítéletek ne szüremkedhessenek be az elmélkedésbe, hiszen Nahum Tate Learjét tárgyaló fejezet konklúziója szerint „Nahum Tate-et, a színpadra állítót és szerkesztőt […], azaz a vérbeli színházi szakembert mindenképpen érdemes komolyan vennünk” (65.), ami az irodalom- és szövegtörténészek fogalomrendszerében új utakat nyithat meg. Reuss narratívája továbbá hajlandó a Shakespeare-kutatás nagyjait értékelni, de ha kell, finom szkepszissel kritizálni is, ez utóbbi történik Brian Vickersszel is a könyvben (lásd 70., 75., 89–90.).