A szándékos jogsértéseket a jogi felelősségi konstrukciók mindig külön csoportként kezelik, és azzal a hipotézissel élnek, hogy a címzettek a jogszabályban foglalt parancsot kognitív eszközökkel feldolgozzák, és annak megfelelően cselekednek. Ebben a hipotézisben a szándék nem egyszerűen időben előzi meg a cselekvést, hanem annak egyenesen előfeltétele, a jogsértő szabad akaratából választja a jogsértést. A kognitív idegtudományi vizsgálatok azonban alapjaiban cáfolják a jogtudományi modellt, mert
elválasztják egymástól a szándékot és a cselekvést, és nem tételeznek fel közöttük ok-okozati összefüggést! Benjamin Libet és Susan Greenfield kognitív idegtudományi kísérletei azt bizonyítják, hogy a szándék nem előzi meg időben a cselekéseinket, sőt jelentős csúszással követi azokat. Libet híres kísérlete (
Greenfield, 2000, 182–183.), amelyben azt vizsgálta, hogy mennyi idő alatt észleli az agy a bejövő ingereket, az igazolták, hogy a frontális lebenyben kb. 500 millisecundummal később tudatosodik a tűszúrás érzete, mint ahogyan az agy más területei észlelik a tűszúrást. Greenfield saját magán végzett kísérlete (
Greenfield, 2000, 183–184.) arra irányult, hogy ha elszánjuk magunkat egy cselekvésre, akkor a szándék vagy a cselekvés egymáshoz való időbeli viszonya hogyan alakul. Ehhez elektródákkal mérték az agyi aktivitását akkor, amikor azt a feladatot kapta, hogy nyomjon meg egy gombot, de mielőtt megnyomná, előre jelezze, hogy meg fogja nyomni. A kísérlet azt a megdöbbentő eredményt hozta, hogy a cselekvésre irányuló döntés a frontális lebenyben
1 másodperccel azután született meg, hogy a mozgásért felelős szupplementer motoros area megkezdte a felkészülést a cselekvésre! Vagyis a szándékos cselekményeket mintegy 1 másodperccel megelőzi egy EEG-vel mérhető válasz – az ún.
készenléti potenciál – a szupplementer motoros areában, amely a cselekvések kiválasztásával kapcsolatos folyamatok agyterülete. Tehát a szándék tudatos megjelenése a cselekvés kiválasztása után jelenik meg, vagyis a szándék élménye független a cselekvés kiválasztásától!
Ez a felfedezés felborítja a szándékot előfeltevésként kezelő jogi dogmatikát, de magyarázatot ad a begyakorlott, rutinszerű jogsértések elkövetésére. Ezen eredmények alapján a szokásszerű, tradicionális jogsértéseinket azért tudjuk kognitívan nehezen uralni, mert mire tudatosodik a cselekvésünk, addigra régen elkövettük azt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy lekéssük a saját szándékunkat. Ugyanakkor a római jog óta működő hipotézisünkkel kapcsolatban felmerül a kérdés: hol a helye a jogi felelősségnek, ha nem igaz, hogy a szándék előfeltétele a jogsértésnek? Lényegében a szabad akarat kérdéséről van szó. Libet és Greenfield kísérletei azt igazolják, hogy az ember nem annyira racionális lény, hanem inkább utólag racionalizáló lény. Lehet-e a kognitív idegtudományi eredmények következménye az, hogy ki kell dobni a teljes felelősségi dogmatikát? Bár alapjaiban rengetik meg az új ismeretek a jogtudományi modellünket, mégsem hinném, hogy emiatt el kellene felejtenünk a szándékosságon alapuló felelősségi konstrukciókat. Mert igaz ugyan, hogy a homo sapiens utólag racionalizáló lény, de mindenki ugyanannyira utólag racionalizáló lény. A mérce tehát egyenlően hibás mindenkire vonatkozóan, és több mint kétezer éve azért mégiscsak betöltötte a reguláló szerepét, még ha nem is azzal a hatásfokkal, amit reméltünk. Ugyanakkor ezek az eredmények hozzásegíthetik a jogi dogmatikát ahhoz, hogy kijelöljük a szándékosságon alapuló jogi felelősségi konstrukciók hatóképességének határait, meghatározzuk azokat a cselekvéseket, ahol biztosan nem működnek a szándékosság-gondatlanság klauzulái. A tradicionális, szokásszerű jogsértések esetén kizárhatjuk ezeket a dogmatikai modelleket, helyette más jogi vagy jogon kívüli eszközöket kell keresnünk.