A kutatás részletesen bemutatta, hogy a diskurzus résztvevőinek tér- és időbeli pozicionáltsága és szociokulturális szituáltsága a referenciális tájékozódás összetett, deiktikus természetű kiindulópontjaiként funkcionálnak. A deixist olyan nyelvi műveletek átfogó megnevezéseként jellemezte, amelyek kontextusfüggő viszonyítási pontokat jelölnek ki az interszubjektív kontextus fizikai és társas világából a referenciális jelenet tér- és időbeli, valamint szociokulturális viszonyainak a megfigyeléséhez, megértéséhez. Rámutatott arra is, hogy a megnyilatkozónak mint fizikai entitásnak a pozíciója a térjelölésben és az időjelölésben összetett kiindulópontként funkcionál, a megnyilatkozónak mint társas létezőnek a szociokulturális szituáltsága pedig egyfelől a személyjelöléssel a beszédesemény résztvevői szerepeit hozza működésbe a referenciális jelenet szereplőinek azonosíthatósága érdekében, másfelől a társas (szociokulturális) attitűdjelölés műveleteivel a résztvevők szociokulturális viszonyulásait juttatja érvényre.

A deixissel kapcsolatosan az is kiemelt figyelmet kapott, hogy deixis nyitott, prototípuselvű kategóriájába sorolhatók azok a lehorgonyzó elemek is, amelyek ugyanúgy kontextusfüggő viszonyítási pontokat jelölnek ki a dolgokat kifejező főnevek és azok közötti temporális relációt kifejező igék referenciális értelmezéséhez, mint ahogy a prototipikus deiktikus kifejezések is kontextusfüggő viszonyítási pontokból kiindulva teszik hozzáférhetővé a referenciális jelenet térbeli, időbeli vagy éppen személyközi viszonyait. Ugyanakkor az is reflexió tárgyává vált, hogy amíg a prototipikus deiktikus elemek használata tér- és időbeli kontiguitáson alapuló deiktikus kapcsolatot teremt a közös figyelmi jelenet és a referenciális jelenet között, addig a lehorgonyzó elemek alkalmazása önmagában nem profilálja ezt a relációt (vö. Langacker 2015, Brisard 2021).

A kontextusfüggő kiindulópontok pragmatikai modellje arra is ráirányította a figyelmet, hogy a közös figyelem interszubjektív kontextusában a résztvevők nemcsak fizikai entitásokként, illetőleg társas létezőkként értelmezik egymást, hanem olyan mentális ágensekként is, akik képesek mentális állapotokat (ismereteket, szándékokat, vágyakat és érzelmeket) tulajdonítani egymásnak (vö. Tomasello 2002). Ez a kontextusfüggő kiindulópont, a tudati beállítódás a kontextualizáció szubjektumhoz kötöttségét és ezzel összefüggő metapragmatikai tudatosságát juttatja érvényre, amelynek lényegi jellemzője a nyelvi szimbólumok alkalmazásához és az azzal kapcsolatos kognitív folyamatokhoz, valamint szociokulturális elvárásokhoz való reflexív viszonyulás.

A kapcsolódó vizsgálatok lényegi belátása volt, hogy a relevánsnak tűnő kontextuális ismeretek résztvevői perspektívákhoz kötött mozgósításában fontos szerepet kapnak a kontextualizáló funkciót betöltő nyelvi konstrukciók, amelyeknek két alapvető típusaként nevezhetők meg a deiktikus és a reflexív kontextualizálók. A deiktikus kontextualizálók közé azok az impliciten metanyelvi konstrukciók sorolhatók, amelyek deiktikus lehorgonyzó műveletek keretében jelölnek ki kontextusfüggő referenciapontokat a referenciális jelenet együttes megfigyeléséhez, megértéséhez a résztvevők fizikai és társas világából, a megnyilatkozó tér- és időbeli pozícióját, illetve szociokulturális szituáltságát érvényre juttatva. A reflexív kontextualizáló konstrukciók közé pedig azok az explicit metanyelvi konstrukciók sorolhatók, amelyek a kontextusfüggő referenciapontok kijelölése során a megnyilatkozónak a nyelvi szimbólumok diskurzusbeli alkalmazásához való reflexív metapragmatikai viszonyulását teszik jelöltté, kontextusfüggő kiindulópontként a tudati beállítódást juttatva érvényre.

A kontextualizálásnak ez az értelmezése diszkurzív viszonyt alakított ki a magyar mondat Imrényi András (2017) által kidolgozott többdimenziós modelljével, amelyben az elemi mondat (egyszerű mondat, tagmondat) egyrészről lehorgonyzott folyamatként (D1), másrészről közlési aktusként (D2), harmadrészt diskurzusba ágyazott üzenetként (D3) is értelmezést nyer. A pragmatikai vizsgálat során a kontextualizáció mind a három dimenzióban releváns és lényeges szempontként jelent meg, más-más módokon megnyilvánulva. Amíg a mondat D1 dimenziójában a kontextualizáció az episztemikus lehorgonyzás interszubjektivitásával, addig a D2 dimenzióban az interaktivitásával, a D3 dimenzióban pedig a diszkurzivitásával tart fenn szoros kapcsolatot, kiemelve azok lényegi szerepét a jelentésképzésben (vö. Langacker 2015). Ennélfogva az általam javasolt modell a kontextualizáció három típusa, a lehorgonyzó, az interaktív és a diszkurzív kontextualizálás között tett különbséget. A deiktikus és a reflexív kontextualizáló konstrukciók működését pedig a lehorgonyzó kontextualizálás keretében értelmezte.

A kontextualizálást a D1 és D3 dimenzió viszonyában tematizáló vizsgálat egyfelől arra világított rá, hogy amíg a deiktikus kontextualizálók a referenciális jelenetnek a közös figyelmi jelenet interszubjektív kontextusához történő episztemikus lehorgonyzásában játszanak lényegi szerepet, ahhoz kínálva kontextusfüggő referenciapontokat, addig a személyhez, dologhoz kötés, illetve az időbeli és térbeli elhelyezés konstrukciói az elemi jelenetté formálódó információk diskurzusba ágyazásának fogalmi ösvényét jelölik ki, ahhoz kínálva kezdőpontokat. Az olyan reflexív kontextualizálók viszont, mint az episztemikus modalitás, az evidencialitás és az értékelő attitűd mondatbeli jelölői, valamint a diskurzus részei közötti kapcsolat jelölői, vagy akár az értelmezők, amelyek az elemi jelenet lehorgonyzásához való metapragmatikai viszonyulást kifejezésre juttatva jelölnek ki kontextusfüggő referenciapontokat, a D3 dimenzióban diszkurzív kontextualizálókként is funkcionálnak. Így – hasonlóan azokhoz a kontextualizálókhoz, amelyek az előtérbe helyezett információk személyhez és dologhoz kötését, illetve térbeli és időbeli elhelyezését végzik el – ugyancsak kezdőpontokat is kijelölnek az adott információcsomag diskurzusba ágyazásához.