Ahogy fentebb láthattuk, a deixis működése szempontjából lényegi az a kapcsolat, amely a közös figyelmi jelenetet a referenciális jelenethez fűzi (→ 2.1.2; vö. Tátrai 2011a, 2017a: 958–961). A deixisnek mind a kialakulása, mind a működése szempontjából kulcsfontosságúak a résztvevők fizikai világában közvetlenül megfigyelhető események, helyzetek (vö. Lyons 1977: 637–638). Ekkor tér- és időbeli kontinuitás jellemzi a közös figyelmi jelenet és a referenciális jelenet kapcsolatát.

 

 

Ahogy azt a (19) is szemlélteti, az alapvető jelentőségű deiktikus térjelölésre (itt, jobbra) ezekben a közvetlenül megfigyelhető, azaz episztemikus közvetlenséggel jellemezhető referenciális jelenetek esetében nyílik a legnagyobb lehetőség. Ám – ahogy azt korábban a deiktikus időjelölés tárgyalása során már érintettük – a deixis művelete olyan események megjelenítését is jellemzi, amelyek nincsenek közvetlen kapcsolatban a beszédesemény résztvevőinek világával, perceptuálisan nem megfigyelhetők, de konceptuálisan feldolgozhatók, azaz megérthetők. A perceptuálisan nem feldolgozható, csak közvetetten, nyelvileg hozzáférhető események, helyzetek a deixis működését tekintve kétféleképpen konstruálhatók meg. Egyik esetben a referenciális jelenet ugyanabban a világban zajlik (zajlott, illetve fog zajlani), mint a közös figyelmi jelenet. Ekkor térbeli és időbeli kontiguitáson alapuló deiktikus kapcsolat van a beszédesemény és a nyelvileg hozzáférhetővé tett esemény személy-, illetve tér-időviszonyai között.

 

 

Ha tér- és időbeli kontiguitás jellemzi a diskurzust, akkor ez azt jelenti, hogy a megnyilatkozó a maga meghatározott és rögzített térbeli és időbeli pozíciójából viszonyul a hozzáférhetővé tett események teréhez és idejéhez. Következésképpen a megnyilatkozónak lehetősége van az olyan deiktikus kifejezések használatára, mint például a (20)-ban található holnap, a túlsó partra (l. még: ebben a városban, a szomszéd utcában, illetve tegnap, néhány évtizeddel ezelőtt, a múlt században stb.). Mindez természetesen korántsem jelenti azt, hogy a megnyilatkozó ekkor nem élhet a deiktikus kivetítés lehetőségével (l. Tátrai 2017a: 976–980). Annyi állapítható meg csupán, hogy a deiktikus központ részleges vagy teljes áthelyezése a szereplőkre a megnyilatkozó rögzített tájékozódási centrumához képest történik.

 

 

A (21) – hasonlóan a (18)-hoz – rögtön bizonytalanná teszi, hogy a későbbiek során elmondottak egyáltalán megtörténtek-e valamikor (volt – nem volt). Befogadóként tehát jól tesszük, ha a múlt idejű alakoknak – azzal együtt, hogy a narratív diskurzusok sémáját aktiválják – csupán eltávolító funkciót tulajdonítunk, és nem gondoljuk róluk, hogy azok a mi világunk múltbeli eseményeire vonatkoznak. Ebben erősít meg bennünket a gyanakvásra méltán okot adó helymegnevezés (az Óperenciás-tenger), amelyet szintén nehezen tudnánk bejelölni a mi világunk térképén. Nem csoda hát, hogy bizonyos záró formulákat már csak ironikusan tudunk értelmezni (aki nem hiszi, járjon utána).

 

 

A geszturális vagy anaforikus (kataforikus) használattal jellemezhető dologra mutató névmások (ez, az) például nem prototipikus példányai a térdeixis összetett kategóriájának. Szemben a térdeixis kategóriájának középpontjában álló, csupán lokalizáló, illetve irányadó névmásokkal (itt, ott, ide, oda, innét, onnét stb.) – nem képesek explicitté tenni azt a kontextusfüggő referenciapontot, amelyből kiindulva a referenciális jelenet térbeli, időbeli, valamint személyközi viszonyaira vonatkozó deiktikus kifejezések értelmezhetővé válnak (én, itt, most). Ennek legkézenfekvőbb magyarázata a nyelvi megismerést lényegileg meghatározó szubjektum-objektum szembenállás. A dologra mutató névmások a szubjektumokhoz közel, illetve tőlük távol lévő, de rajtuk mindenképpen kívül eső objektumokat jelölnek. A dologra mutató névmások önálló használatban a nominális (lehorgonyzott főnévi) szerkezetekhez hasonlóan működnek, ugyanakkor lehorgonyzó elemként a magyarban csak korlátozottan jelennek meg (l. erre az e szék, ezen szék, eme szék, azon szék, ama szék konstrukciókat), sokkal inkább jellemző az a használatuk (l. ez a szék, az a szék), amellyel lehorgonyzott főnevek téri specifikációját hajtják végre. A dologra mutató névmásokat tehát a prototipikus deiktikus és a prototipikus lehorgonyzó elemek közötti átmenetként célszerű kezelni (l. erről részletesen Laczkó–Tátrai 2012).