4.2. Az istenkép-elméletek rövid áttekintése

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Istenképekről annak a dilemmának a tudatosítása mellett beszélünk, hogy a Tízparancsolat Istene megtiltotta az Isten-ábrázolás minden formáját1 – amelybe értelmileg beletartozik a gondolatiságban ábrázolt, emberi szavakkal és értékkategóriákkal körülírt istenkép is. Márpedig emberlétünk konkrét szavak által határolt valóság, és mint ilyen nemcsak hogy tilalom alatt áll, de korábban kifejtettük, hogy lehetetlen is képet alkotunk Istenről2. Éppen emiatt húzott határt Isten az embernek a Tízparancsolat által, ugyanis fejtegetéseink, szimbólumaink, metafóráink csak utalnak a mindenható Istenre, a titokra, de bármit is állít az ember róla, illetve a transzcendens valóságról, az nem is lehet egyéb naiv tévedésnél. A titok végső soron titok marad, Isten pedig nem fejthető meg: „nem fogható be a teremtett világ kategóriáiba, mivel ’véges nem képes magában foglalni a végtelent’. Megfoghatatlan, felfoghatatlan marad, megőrzi ’egészen más’ jellegét, hasonlíthatatlanságát és azonosíthatatlanságát”3. A képtilalom maga a különbségtételt szolgálja Isten és a világ, illetve a föld pora és az Élet között4.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Makkai Sándor vallástörténeti elmélkedésében az istentelen kategóriájáról értekezik, annak az esetnek a kérdéséről, hogy vajon bármiféle istenhit nélküliség létezik-e, vajon transzcendenciagondolat és lelkiség által determinált-e az ember? „Lehet-e olyan vallás, amelynek egyáltalán nincs istenfogalma, azaz amely atheizmus?”, és arra az álláspontra jut – egyúttal Schleiermacher-t is igazolja –, hogy „a vallás nem képzetekben, fogalmakban s cselekedetekben áll, hanem lelkületben, életben”, ugyanakkor Schleiermacher véleményével ellentétben úgy véli, hogy „az isteninek tapasztalása nélkül vallás nem lehetséges”, azaz a vallás sohasem lehet ateizmus, még a buddhizmus sem5. „Minden ember szükségképpen vagy Istenben hisz, vagy »bálványokban«” – mondja mindezzel egybehangzóan Buber6.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A történeti istenkép az egyes gondolkodók lelkiségének, világfelfogásuk alakulásának állít tükröt, és miközben egyértelmű, hogy a gondolat szétválaszthatatlan a gondolkodótól, ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy az istenkép-fogalom valójában nem Istent tükrözi, sokkal inkább az emberi elme határait, képzelőerejét, a szavak által leszűkített emberi üzenetek egészen immanens tartalmát, tudatosított és tudattalan élményeket vagy azok hiányát, hitet, hitvallást éppúgy, mint hitetlenséget. Ennek fényében beláthatjuk, hogy nézőpont kérdése, hogy valaki Istent tekinti semminek az emberrel való viszonyában, ahogy Feuerbachnál7 és Marxnál olvassuk, vagy az embert tekinti semminek az Istennel való viszonyában, ahogy Kierkegaard teszi8.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Mindezekkel együtt szükséges és célunk miatt elengedhetetlen az istenkép-történet irányainak és fontosabb képviselőinek bemutatása, ugyanakkor figyelembe kell vennünk, hogy nem az istenkép-fejlődés, sem a fogalomtisztázás nem elsődleges célunk. Ennek értelmében alapvetésnek szánt szemantikai-történeti bevezetőnkben szűk keretek között villantjuk fel a különböző szempontú isten-értelmezéseket, kutatásunk tárgya ugyanis Kokas vallásossága és annak kihatásai antropológiai, illetve neveléselméleti szemléletére. Fogalomtisztázásunk ezt a célt szolgálja, éppen emiatt nem tárgyaljuk minden vallás primitív, illetve kifinomultnak tekinthető isten-percepcióját, csupán összefoglaló ívét vázoljuk fel a sajátos istenkép-elméletek kategóriáinak. Ilyen szempont szerint válogatunk szerzőket, akiknek tanításai organikus módon kapcsolódnak a Kokas által képviselt értékekhez. Nyilvánvaló, hogy a kiemelt gondolkodók mellett mások is, sőt több tudományág is foglalkozik a kérdéssel, hiszen a spiritualitás és istenkép nemcsak a teológiának, de a filozófiának és pszichológiának is tárgya, így témánk még sokrétűbb és szerteágazóbb.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Bemutatásunkhoz a David M. Wulff (1997) által felállított istenkép-típusok sémáját9 vesszük alapul, amelyet később más kutatók is kiindulópontként alkalmaztak10. A különböző vallásos meggyőződésekről folytatott teológiai-filozófiai-pszichológiai párbeszéd a Bibliai szövegek skolasztikus, szó szerinti, illetve szimbolikus hermeneutikai értelmezése körül zajlott11. Az istenkoncepciók irányultságuk, jellemzőik alapján a következő ábra tengelyei által határolt térben helyezhetők el:
2. ábra. Kritika utáni Vallásosság Skála fő tengelyei és a négyféle vallási attitűd helyzete (Post-Critical Belief Scale, saját fordítás).12
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A különböző vallásos-hitbeli attitűdök kutatásának eredményeit Wulff két-tengelyű rendszerben helyezte el, melynek megnevezése a Kritika Utáni Vallásosság Skála13. A 2. ábra segítségével a vallásos meggyőződések két dimenziójú tipológiáját vázolja. Az egyik tengelyen a vallásos ortodoxiát is érintő szó szerinti, azaz pusztán nyelvi szentírás-értelmező hitet helyezi el, és az előbbit tagadó kívülállók meggyőződését, azaz a destruktív valláskritikáig hajló, az irracionális hittételeket elutasító, egyfajta modernista-pozitivista-tudományos ismeretelméletre alapozó hitet – amilyen a 19. századi nagy gyanakvásmesterek hite, pl. Freud, Marx és Nietzsche vallásfilozófiája, egyfajta vallásellenes fanatizmus iránya.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A másik tengelyen találjuk a poszt-kritikai, szimbolikus-hermeneutikai hitet, amely a Ricoeur-féle második naivitás szubjektív-interpretatív hitével14 és a helyreállító, folyamatosan keresésben levő, egzisztenciális hittel15 jellemezhető. Ennek másik véglete a relativista-szimbolikus-reduktív meggyőződés, amely tagadja egy személyes, transzcendens istenség létezését, az egyes istenélményeket illúziónak tekinti, a vallásosságot pedig kulturális és gyermekkori hatások eredőjének. A négy különböző vallásosság-típus nem zárja ki egymást még ugyanazon személy esetében sem, ugyanis a hitkérdésekre adott válaszok az adott témának és élethelyzetnek a függvényei16.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A transzcendencia – elfogadását-elutasítását, nem pedig annak mélységét jelző – tengely különbözteti meg az istenhívő avagy a hitet elutasító felfogásokat, míg a vízszintes tengely a vallásos tartalmak – szimbolikus avagy szó szerinti – értelmezési módjának mutatóit jelzi, azaz a vallást és hitet érintő kérdésekkel kapcsolatos hozzáállást a tradicionális ortodoxiától a radikális, ateista humanizmusig.
 
Ortodoxia

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az ortodoxia követőinek Istenértelmezését a Kritika utáni Vallásosság Skála „Szó szerinti hit” térnegyedébe helyezzük el17, amely az isteni kinyilatkoztatás szó szerinti értelmezése mellett az isteni transzcendens dimenzió fontosságát hangsúlyozza a Szentírás-értelmezésben.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Philón az Isten lényegéről írt elmélkedésének összegzéseként is értékelhető a tömör megállapítás, mely szerint az Isten „nagyobb a jónál, tisztább az egynél és ősibb az egységnél”18. Az Arisztotelészt követő arab és zsidó bölcselők, miképpen Aquinói Tamás is Istent tiszta valóságnak (actus purus) tekintik19, aki azonban leereszkedik az emberhez, azaz megismerhető. A Zsoltár szavai: „Ismertesd velem utaidat, hogy megismerjelek” Maimonidész szerint arra utalnak, hogy „Isten megismerhető tulajdonítmányai által, mert ha megismeri az utakat, megismeri Őt (is)”, aki nem bír tulajdonságokkal20 – ez ad alapot a róla való diskurzusnak.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Boetius megfogalmazásába beleszövi Szentháromság-tanát is: „Isten három személy egyetlen lényegben”21. Aquinói Tamás az Isten személyes voltáról értekezik, miután a persona meghatározását adta: „Isten az önmaga által szubszisztáló és szellemi természetű lét teljessége”, míg végül eljut a felismerésig: „Ő az első igazság, miként ő az első lét is”, „a legtökéletesebb valóság”, „ő a valóság végtelen óceánja”, akinek nincs létesítő oka, mindenekfölött egyszerű. „Isten a feltétlenül szükségszerű lét: ő nem lehet képes a nem-létre”, ő ugyanakkor a legteljesebb módon egy, „az ő egysége a szó legszorosabb értelmében egyetlenség”, aki panteista módon „jelen van minden dologban, éspedig bensőleg”22. Irenaeus azt tanítja, hogy Isten tökéletes mindenben és minden jó forrása, és míg Augustinus számára Isten „a nem unható bőséggel teljes szépség”, addig Cyprianus szerint „Isten mindenütt jelen van, ő mindent lát és mindent hall”23.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Canterburyi Szent Anzelm Proslogion című művében Istent úgy határozza meg, mint valami, aminél semmi nagyobb nem gondolható – ez pedig Isten24, aki ugyanakkor a legfőbb Lény (létező) és legfőbb jó: „Mi vagy tehát, Uram, aminél semmi nagyobbat nem lehet elgondolni? Mi vagy hát, ha nem az az egyedüli önmaga által létező legfőbb Lény, amely minden mást megteremtett a semmiből? (...) igazságos vagy, igazmondó, boldog és mindaz, aminek jobb a léte, mint a nemléte (...) Tehát, Uram, nemcsak az vagy, aminél nagyobb nem gondolható, hanem valami nagyobb vagy annál, mint ami elgondolható”25.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Chrysostomos így vall a felfoghatatlan, de az emberi értelem szintjére leereszkedő Istenről: „ő önmagában egyedül a nem-született lényeg”26. A Chrysostomosnak tulajdonított keleti liturgia imájában felcsendülő invokáció is sokat elárul istenképéről: „Te vagy a kifejezhetetlen, elgondolhatatlan, láthatatlan, felfoghatatlan Isten...”, akit földi létünk során „tükör által, homályosan látunk”27, és a jelenvaló világban nem is fogunk másképp, mint titokzatosan rejtőzködőnek, befogadhatatlannak ismerni28.
 
Második naivitás

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Kokas Isten-felfogása írott és hangzó közleményei alapján nem deklaráltan dokumentált, teljes életművének elemzése mégis egyértelmű képet fest egy olyan közvetlenséget, személyességet sugárzó Isten-én viszonyról, amely Augustinus istenélményével rokonítható. Augustinus Isten-percepciója egészen világosan körvonalazható a Vallomások alapján: „a teremtmény önmaga sohsem ismerheti meg az Istent, de az isteni lényeghez tartozó Szent Lélek siet a gyönge teremtmény segítségére, és lesz a teremtett értelem teremtetlen tekintetévé”29. A Szentháromságról című művének II-IV. könyveiben pedig Istenről, mint láthatatlan és felfoghatatlan, egyszerű, alak nélküli lényegről beszél, aki ugyanakkor „úgy lehet három személy, hogy mindegyiknek a lényege azonos az Isteni lényeggel, és így egymás lényegével is, csak egymáshoz való szeretetteli viszonyukban különülnek el egymástól”30. Augustinus Istennel való kapcsolatának mélysége, intenzitása, Isten-megszólításai31, mélységes alázata, gyermeki őszintesége, a Vallomások retorikai alakzatai32 rokonságot mutatnak Kokas szóhasználatával, hitvallás-szerű megfogalmazásaival, amelyek Kokas szövegeinek állandó sajátjai.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A kokasi vallásos világkép és a kapcsolatok fontosságát hangsúlyozó életfilozófia Martin Buber vallásos egzisztencializmusához is rokonítható. Egészen új szemléletmód az Isten-ember viszony értelmezésében a Buberé, aki „a zsidó vallást az Isten-ember közti dialógus vallásának tartja”33. Buber Istene „az abszolút Te, aki megszólítható, akivel olyan személyes kapcsolatban vagyunk, hogy ennek a kapcsolatnak a tartalmát nem is lehet igazán körvonalazni és meghatározni”34. Emil Brunner lutheránus teológus hasonlóképpen a személyes Isten-ember viszony szükségességét, egyediségét, kibeszélhetetlen misztériumát hangsúlyozza, ami ugyancsak könnyen elvezethet az ember Istenhez való viszonyának egyoldalúságához35. Azt viszont helyesen emeli ki, hogy a végső kérdés nem az Isteni elképzelések egyeztetése, módja, mikéntje, hanem hogy kicsoda az Isten az egyes embernek a valóságértelmezése, társas kapcsolatai és önértékelése viszonylatában36. „Isten van, de nem szellemi princípium módján, amely talán sehol másutt nem létezik, csak a gondolkodásban, hanem a valóság módján, nevezetesen egy önmagában fennálló, tőlünk független valóságként, s éppen ezt fejezi ki a szubsztancia fogalma”37.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ezen a ponton érintkezik a Kokas-gondolat az augustinusi tanokban is megjelenő, Maritain és Mounier nevével fémjelzett – nem előzmények nélküli, a keresztyén teológiában gyökerező – perszonalizmus alapelveivel, amelynek képviselői vallják, hogy a kollektivizmussal, illetve individualizmussal szembenálló személyközpontú, keresztyén értékrend az ember kiteljesedéséhez vezető út, azaz a persona: az ember kapcsolataiban él, és hogy minden valódi élet találkozás. Az egzisztencializmus fókuszában a személyes én-te viszony, illetve a párbeszédes egzisztencia áll, amely nemcsak ember és ember, de ember és Isten közötti párbeszédre is vonatkozik38. Mindezen nézetek – köztük Kokas meggyőződése is – a bibliai antropológiát is magába foglaló transzcendencia-tan folyományai, amely az embert, mint (kapcsolatokban élő) személyt helyezi érdeklődése középpontjába, akinek elhívása (vocatio), adott történelmi helyzetbe való beletestesülése (incarnatio) és másokkal való közösségben léte (communio) – Mounier szerint – „kiutat jelenthet a szélsőséges individualizmus és a totalitarista kollektivizmus zsákutcáiból”39. Buber pedagógiai vonatkozású írásaiban40 egyértelművé válik, hogy a nevelésben „kulcsfontosságú tényezőként jelenik meg a párbeszéd és találkozás fogalma, mint a kapcsolati dimenzióban kiteljesedő személyek kölcsönös érintkezése, egymásra találása, együttes kibontakoztatása”41.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Borg a progresszív keresztyénség képviselője, akinek lelkiségében ugyancsak megjelenik az Istennel való személyes kapcsolatnak a fontossága, és a meggyőződés, hogy Isten jelen van, éppen most, éppen itt van – ld. panteizmus. „Borg számára ez a mindenhol-jelenlét hozza el azt a megnyugvást, hogy az itt is, velünk is jelenlévő Istennel lehet az embernek élő kapcsolata, és nem kell félni a távollévőség miatti elidegenüléstől és elszakadástól”42.
 
Külső kiritka

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Rousseau álláspontja Isten létével kapcsolatban kevésbé kritikai, mint a Descartes-é. Rousseau Voltaire-hez intézett leveléből kirajzolódik a vallásossághoz való kritikai hozzáállása, amely kételkedést és felvilágosult eszméket egyaránt hirdet: „Ha Isten létezik, úgy tökéletes; ha tökéletes, úgy bölcs, hatalmas és igazságos; ha bölcs és erős, akkor minden jó; ha igazságos és hatalmas, akkor lelkem halhatatlan”43. Teológiája egyfajta filozófiai naturalizmus, amely azonban kiszorítja a transzcendens jelenlétét az emberi lélekből, illetve a világból44. A kételkedés-filozófus Descartes azonban, bár joggal tekinthető éppúgy a racionalizmus, mint az idealizmus atyjának, korántsem távolodott el Isten eszméjétől. Sőt, logikai úton igazolni kívánta azt, dualista filozófiája éppen az istenérvek kibontása révén teljesedett ki.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Spinoza racionalista-felvilágosult eszméinek, „gondolkodásának tengelyében csak egyetlen substancia van. Ez a substancia pedig az Isten, ami végtelen és abszolút”45, azaz Spinoza szerint a teljes világ Isten attribútuma. Spinoza Istent a természeti világgal is azonosítja, istenfelfogása mégsem naturalista. Kant racionalizmusa pedig az erkölcsi törvény révén szükségszerűen az istenhithez vezet, filozófiája mégis kritikai filozófia: az emberben rejlő erkölcsiséget mintegy istenbizonyítékot, a kötelességtudatot mintegy isteni parancsot, Istent pedig mint legfőbb (ős)lényt említi. „Még Kant is, aki a ’Tiszta ész kritikájában’ egyértelműen megfogalmazza ’Isten mint nuomenon’ bizonyíthatatlan voltát, tényszerűen (és részrehajlás nélkül) azt is megvallja, hogy Isten nemléte ugyanúgy igazolhatatlan a tudomány, a tudásunk, s gondolkodásunk által”46. Istent pedig a filozófia tárgyaként és lemagasabb létezéssel bíró szubsztanciaként említi, amely Isten-eszmét az ember teremt saját magának, és amely szerint Isten pusztán morális viszonyulás bennünk47.
 
Relativizmus

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Locke materialistává fejlődött eszmerendszerében a Rousseau-i gondolatmenetnek ellene irányuló Isten-definíció körvonalazódik – Isten létének tagadása, mint istenkép: „Isten léte kétséges, racionálisan nem igazolható, de még, ha feltételezhető is létezése, a vallás által sugallt tételek, észszerűtlenségük okán, elvetendők”48. Kant istenképe nem csupán kritikai-racionalista meggyőződést tükröz, de ugyanakkor összecseng Fichte elképzelésével is, ugyanis az én istenéről beszélnek mindketten. Kant pietista neveltetésétől messzire távolodva eljutott a relativista filozófiai gondolkodásig, az ő istene immanens isten, és „a bennünk levő erkölcsiség feltételezi őt. (...) Ez az Isten sem személy, társ, hanem erkölcsi szükségszerűség. (...) Isten nem mozdulatlan mozgató, első ok, hanem az emberek közösségét lehetővé tevő morális úr, szükségszerűség”49. Freud istenkép-eredetre vonatkozó megállapításait is fontosnak tartjuk megemlíteni, akit szemléletmódja a relativista vallásosságú gondolkodók közé sorol, de mivel felosztásunk kitér egy ötödik csoportra, amelyben a 20. század nagy pszichológiai irányzatainak jelentősebb képviselői közül válogatunk, Freud istenkép-elméletét a következő fejezetben tárgyaljuk.
 
Pszichológiai irányzatok képviselőinek istenképe

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Freud az istenkép-alakulásban erős szerepet játszó emberi oldalt hangsúlyozza, és szerinte – mint már korábban említettük – „minden egyes embernek az istenképét az apakép alakítja, és […] az Istenhez fűződő személyes viszonya a vér szerinti apához való viszonyától függ […] Isten alapjában véve nem más, mint felnagyított apa”50. A freudi gondolat, amely az apaképet szorosan összekapcsolja az istenkép-fejlődéssel, alapjában véve nem más, mint felnagyított következtetés, mindazonáltal van igazságértéke, amennyiben teret kapnak más reális személyiségfejlődési együtthatók is. Freud álláspontját már a kortárs Jung is megkérdőjelezi, aki úgy véli: „egyáltalán nem szükséges az istenképet projekciónak felfogni, mint azt Freud gondolta, hanem valójában az egy bennünk lévő archetípus, ősminta”51. Jung óta elfogadott tény, hogy pszichoneurotikus megbetegedéseket okozhat, ha az egyénben a tudattalan szintjén maradnak a vallás és az istenkép kérdései – ld. Frielingsdorf korábban már idézett művét, amely a megbetegítő és gyógyító istenképeket tárgyalja52. A vázlatosan felsorakoztatott nevek és istenképek a minden emberben jelenlevő vallási archetípust fejezik ki. Ez az eredeti forma a lélek diszpozíciója, amely minden kultúrában és vallásban más-más istenképet jelenít meg53.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Fromm humanista szemlélete a vallásról alkotott felfogásában is megjelenik, számára a vallás nem az Isten, hanem az ember kereséséről szól. A vallásos szimbólumok az ő értelmezésében emberi tapasztalatok megjelenései54. Ezt egészíti ki Frankl életművének központi gondolata, az élet értelmének keresése55. A vallások kérdését illetően Frankl az embert olyan lényként határozta meg, aki képes értékek és valamilyen értelem felé irányulva kilépni önmagából, meghaladni önmagát56, ugyanakkor Istent, mint olyan felettes értelmet határozza meg, amiben hinni lehet, de többet megtudni róla nem: „Az Istenbe vetett hithez, magához Istenhez nem űzve vagyok, hanem mellette vagy ellene döntést hozhatok. A vallásosság vagy énszerű, vagy nem létezik”57.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Vergote véleménye felidézi Freud elméletét, miközben meghaladja azt: „az apáról kialakított legális (reális), illetve ideális (vágyott, másutt látott stb.) kép beépül a későbbi istenképbe, alakítja azt. Tehát az istenkép nem csupán a megtapasztalt apakép áttétel nélküli projekciója, mint azt Freud vélte”58. Vergote kutatásai kimutatták, hogy az istenképre ugyancsak erős hatással van az ember saját szüleiről alkotott képén túl a társadalom által képviselt, idealizált apa- és anyaszimbólumok szintézise is59. Ezek tehát a modern tudományos ismeretekre alapozó, transzcendenciát elutasító60 vallásosság, tulajdonképpen a relativizmus körébe tartozó istenkép-változatok.
 
A reformpedagógusok istenképe

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A hetek pedagóguscsoport tagjainak világ- és istenképét az egyes pedagógiai módszerek ideológiai hátterének összevetésekor már megismertük61. Ha látókörünket kitágítva nemcsak az általunk összehasonlításra kiválasztott iskolaalapítókat, de az abból kimaradt reformpedagógiai képviselők istenképét is figyelembe vesszük, akkor is elmondhatjuk, hogy Steiner volt az egyetlen, aki pedagógiai rendszeréhez konkrét tanokra és hitvallásra, illetve isten- és emberképre épített rendszert dolgozott ki. Az ő módszere szorosan összefügg szinkretista istenképével és vallási meggyőződéseivel, transzcendenciatana és antropológiája szétválaszthatatlan egymástól és hiányos egymás nélkül. Steiner előadásain, írásaiban és az Antropozófiai Társaság rendezvényein mondott beszédeiben transzcendenciatanát részletesen és módszeresen kifejtette62. Kokas írásaiban ugyanakkor nem találunk hitvallás-szerű megfogalmazást, az általunk említett hetek többi tagja – Montessori, Lichtwark, Orff, Dalcroze és Kodály – esetében pedig kimondhatjuk, hogy nem törekedtek módszerük vallásos-spirituális aspektusú megközelítésére. Eszerint a művészetpedagógiai képviselőknél nincs egyértelműsített hitvallásos alap – Kokasnál sincs –, miközben a spiritualitás-tényezőt és lelki folyamatokat mindannyian fontosnak tartják.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Bár köztudott Montessori római katolikus hite és egyházközelisége, neveléstudományi munkáiban hitkérdésekre, avagy vallásos nevelést érintő fejtegetésre kevés utalást találunk, ezekből azonban egyértelművé válik, hogy „a vallásos nevelésben is az aktivitás és a szabadság kategóriáiból indul ki”, és egész antropológiai nézetrendszerét és spiritualitását ez a két premissza határozza meg63. Eközben pedig a vallásos nevelés kulcsfogalma a szeretet és bizalom, melyek a gyermeki lelket szolgálják a nevelő részéről az evangéliumi tanítás függvényében – „aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok”64. Montessori mintegy esszenciális pszichikus kritériumról beszél, amikor a vallást értelmezi, amely nélkül az ember nem töltheti be hivatását, sőt enélkül nincs emberi fejlődés sem: „Meg kell gondolnunk, hogy a vallás univerzális érzés, amely minden emberben benne van, és megvolt a világ kezdete óta. A nyelv és a vallás minden embercsoport alapvető jellemzője. Ha hiányzik a vallás, akkor hiányzik valami fundamentális az emberi fejlődéshez”65. Montessori írásaiban tehát – katolikus hitéhez híven – fontos szerepet tulajdonított a vallásos nevelésnek, sőt módszerébe a hittant is beépítette66, és hangsúlyozta a hitvallásos nevelés fontosságát, a lelki-transzcendens dimenzió azonban kevésbé játszott központi szerepet, mint Kokasnál.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Steiner a maga rendszerét, az antropozófia istenképét a mono- és politeisztikus, valamint a keresztyén istenképet egybeolvasztva, azokat ütköztetve építette fel: írásaiban és előadásain egyszerre utalt Krisztusra, a zsidó hagyományokra, illetve az Ószövetségre, valamint ezoterikus szellemiségű tanításokra, amelyekből egyetlen sajátos transzcendenciatant alkotott a szinkretizmus jegyében. A monizmust, azaz egyistenhitet egyenesen tévedésnek tartotta. Beszél a Szentháromságról, sőt a Pünkösdről és az eredeti bűnről, ugyanakkor okkult tanításokról is, miközben azokat a saját maga által felállított rendszer szerint értékeli: a Szent Szellemet belső istenként, a Megváltást pedig a belső én-től való megszabadulásként értelmezi67.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A zenepedagógia spirituális tartalmát Kokas és Dalcroze hangsúlyozta leginkább, mindketten ragaszkodtak ahhoz, hogy a zenés foglalkozások végső célja az öröm, a kreativitás felszabadítása, a lelki kiteljesedés érzése és a személyiség fejlődése legyen68. Dalcroze a spiritualitás fogalmával a holizmust, az egyénben megvalósuló egyensúlyt és az esztétikai élményt jelöli69, amely nem fedi a vallásos spiritualitás jelentéstartalmát, ugyanakkor eltér a Kokas-féle lelkiségtől is, Kokas ugyanis a keresztyén értelmezésű agapé-t tanította: nem a vidámságot, hanem a valódi örömöt, a tiszta és önzetlen vigasságot, amely „lényegében és eredetében isteni”70.
 
A posztmodern istenképe

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az 1970-es években kezdődő posztmodern kor istenképe nehezen megragadható, hiszen a posztmodern irányzat nem hirdetett programot, elveket vagy eszméket, miként a korábbi eszmeáramlatok, létrejöttét a modernitással való szembenállásként71, sőt egy önmagát túlélt rendszerként72, illetve a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként73 értékelhetjük, amely már a digitális, illetve a tömegkommunikáció kora is. „Nem »észellenes«, hanem az egysíkú racionalitás hegemóniája helyett teret enged az érzelmeknek, az intuicióknak is”74.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A posztmodern fogalmát Lyotard használta először társadalomtudományi értelemben75: „korszakváltásról beszél, a posztmodernt sajátos társadalomtípusnak, a posztindusztriális kor civilizációjának tekinti”76. A korszak eredetét pedig Foucault, Derrida és Lyotard, a francia posztstrukturalizmus képviselőinek műveire vezetik vissza, „az irányzat lényegét Lyotard, a késő-modern kor különböző tudástípusait elemző »A posztmodern állapot« (La condition postmoderne 1979, magyarul 1993) című munkájában fogalmazza meg”77.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Faragó (1991), Lash (1995) és Heller (2004) tanulmányában ettől eltérően határozza meg a posztmodern fogalmát, amely tulajdonképpen a modernizmus utolsó szakaszaként is értelmezhető, hiszen „a posztmodern kultúra voltaképpen a modern lényegi része”, egyfajta posztavantgárd78, és amelyről Lyotard mint állapotról, és nem mint stílusról beszél.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A kor istenképének összefoglalására azonban kutatásunk szempontjából fontos kitérni, hiszen Kokas aktív pedagógiai munkássága már a posztmodern kezdete idején indult és a felfénylésének időszakában teljesedett ki, bár a fogalom nehezen rendezhető kulcsfogalmak köré, sőt a modernizmus irányzatától való elhatárolása is problematikus. „A posztmodern saját meghatározása szerint a modernitás progresszív meghaladása. Eklektikusságát jelzi, hogy az idő szervetlen keverésén és a kultúrák egyenlőségén (World Village) dolgozik, azt gondolván, hogy minden a relativitás sújtotta térben mozog, s így az értelmetlenség ad egyedül értelmet az emberi világnak”79. A korábban (abszolút) értékként definiált tartalmak és célok relativizálódtak, a szemlélő nézőpontja szerint a telő időben folyamatosan változók, a posztmodern ember jövőképe – és ezáltal istenképe – pedig bizonytalanná vált. Ebben a folyamatban elkerülhetetlenül változott a posztmodern ember vallásossága is, amely posztszekulárissá vált, hiszen a modernizmus felerősítette a szekularizáció folyamatát is. A bizonyosan nem-biztos80 jövőbe vetett hit mellett jelen van a szkepticizmus és a kétség, ugyanakkor a hagyományok megőrzésének kiújuló igénye – amely érdekes módon jelenti a vallásos-egyházi és történeti-népi tradíció felértékelődését is.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ebben a helyzetben, a politikai-egyházi, illetve történelemértelmezési paradigmaváltás idején, amikor a gondolkodást, jövőképet, kapcsolatokat, pedagógiát, mindennapi életet és annak minden vetületét – természetesen a művészeteket is81 – érintő változások eredőjeként a kor emberének lelkisége is átalakult: „[a posztmodern] a gondolkozásnak két új módját veti latba – s nem is akárhogyan, hanem ezeknek központi szerepet juttatva –: a »misztikát« és az »esztétikát«”82. A modernizmus után tehát – mintegy replikaként – megfogalmazódik a spiritualitás igénye, illetve a természettel-környezettel harmóniában való élés vágya, amelyre azonban jellemző a pluralizmus és a felfokozott tolerancia83. A tradicionális, tisztán bibliai alapú vallásosságot egyre szűkebb réteg érzi a magáénak, egyre többen a maguk módján vallásosak, amivel együtt jár a fiatalok személyes istenképének megingása. Istent szellemként, személytelen életerőként, egyfajta energiaként emlegetik: „Isten elveszíti arcát, egyre kevésbé keresztény arculatú84. Azt látjuk tehát, hogy a „vallásellenesség korszaka után nem a vallástalanság, hanem a vallásdömping korszaka következett”85. Ez az új vallásosság eklektikus, szinkretista, multikulturális, individualista és pluralista jellegű, amelyet úgymond az egyén kever saját magának – Diósi ezt egyszóval turmixvallásnak nevezi. „Korunk horizontján feltűnt az egyéni színezetű »brikolázs« vallásosság, amelyben mindenki összeválogat bármely vallásból neki tetsző – mind elméleti, mind pedig gyakorlati – elemeket, és így kreál magának egy sajátos »panteont«”86. „Egy kis New Age, egy csipet feminizmus, egy kis pszichoterápia, megspékelve ezoterikával, keleti meditációs technikákkal és egy kis zsidókeresztény hagyománnyal”87 – így vezethető le a posztmodern vallásosság. A vallási pluralizmus ugyanakkor döntés elé állítja az egyént, és ebben a folyamatban nagy szerephez jut a tömegmédia, amely a hitek és vallások piacának számít, a posztmodern kor embere tehát nem beleszületik vallásába, hanem megalkotja azt magának88. De még ez a döntése sem végleges, hiszen minden változékony, flexibilis, revizionálható – immár nem egy külső entitás, isten vagy társadalmi elvárások, erkölcsi normák köré rendezi be életét, hanem önmaga köré. A kor istenképe tehát egyéni preferenciák mentén kreált kép, amely egyre távolabb kerül a Szentírásban önmagát kinyilatkoztató Isten reprezentációjától. A posztmodern kor nem jellemezhető hitetlenséggel, és nem hozta a hit hiányát, sem az ateizmus általánossá válását, de azt igen, hogy a nevelés egyre inkább nem vallásos, és még kevésbé keresztyén szellemben történik, mintha a Bibliai igazságok idejüket múlták volna, és már nem lennének korszerűek. „Isten válságának korában élünk” – állapítja meg tömören Metz89. „Úgyszólván vallásformájú istenválság közepette élünk. Az alapvető beállítottság a következő: vallás, igen – Isten, nem. (…) A vallás elfogadott, amennyiben a szenvedéstől mentes boldogság álmát jelöli, amennyiben a lélek mitikus varázsának eszköze, amennyiben az ember ártatlanságát vélelmező pszichológiai és esztétikai kategória”90.
1 2Móz. 20,1-10.
2 Ld. Németh, 2016.
3 U.o. 143.
4 Schmidt. In Németh, 2016.
5 Makkai, 1923. 48.
6 Buber, 1923/1994. 127.
7 „Ami nem az ember, de lenni akar vagy szeretne, pontosan az, és csak az, semmi más az Isten” – mondja Feuerbach (Buber, 1953/2017. 138).
8 Kormos, 2001.
9 Ld. 2. ábra.
10 Ld. Martos et al., 2009; Pollefeyt & Bouwens, 2009.
11 Ld. Wulff, 1997. In. Pollefeyt & Bouwens, 2009. s.p.
12 A vallásos érdeklődés négyféle kognitív, hitbeli attitűdje: Four cognitive religious belief styles / belief attitudes / approaches to religion and faith. Forrás: Pollefeyt & Bouwens, 2009. s.p.
13 Martos et al. fordítása, 2009 – angolul Post-Critical Belief Scale. Pollefeyt & Bouwens, 2009.
14 Ld. Máthé-Tóth, 2011.
15 Pollefeyt & Bouwens, 2009.
16 U.o.
17 Ld. 2. ábra.
18 A szemlélődő életről. In Perczel, 1999. 210.
19 Turay, 1990.
20 Maimonidész, 1347/2008. 107.
21 De Trinitate. In Turay, 1990. 140.
22 Turay, 1990. 140-169.
23 U.o. 147, 169.
24 Ld. Davies, 1982/1999.
25 Anzelm, 1077/2007. 88.
26 Apologia 8. In Perczel, 1999. 145.
27 1Kor. 13,12. 1Jn. 3,2.
28 Liturgikon. In Perczel, 1999. 178.
29 Perczel, 1999. 125.
30 U.o. 137, 146.
31 Pl. Isten-Ember-Fiad, az én Uram, az Isten, én Istenem, életem és szent gyönyörűségem, Fölséges, egyetlen Istenem – Augustinus, 397k./s.a. Augustinus istenneveit ld. 4.4. fejezetben.
32 Augustinus, 397k./s.a.
33 Kormos, 2001. 63.
34 Visky, 2016. 58.
35 Visky, 2016.
36 Ld. Németh, 2016.
37 Buber, 1953/2017. 19.
38 Buber, 1923/1994.
39 Verdes, 2013. 309-310.
40 Pl. Buber, 1990.
41 Verdes, 2013. 312.
42 Borg, 1998. In Pángyánszky, 2015. 78.
43 Levél Voltaire-hez. In Sárik, 2016. 22.
44 Ld. Rousseau, 1997. 4. könyv.
45 Sárik, 2016. 21.
46 U.o. 21.
47 Buber, 1953/2017.
48 Sárik, 2016. 23.
49 Kormos, 2001. 58.
50 Freud, 1995. In Szenes, 2008. 15.
51 Jung. In Szenes, 2008. 18.
52 Frielingsdorf, 2007.
53 Jung, 1964/1993.
54 Szenes, 2008.
55 Ld. Frankl, V.E.: ...trotzdem ja zum Leben sagen - ...mégis mondj igent az életre! 1945/2007.
56 Szenes, 2008.
57 Frankl, 2007. 76; Szenes, 2008. 23.
58 Vergote, 1970. In Szenes, 2008. 145.
59 Németh, 2016.
60 Pl. Freud, Marx és Nietzsche által képviselt.
61 Ld. 3.3. fejezet.
62 Ld. Steiner, 1995; 2013; 2018.
63 Csorba, 2000. 5.
64 Mk. 10,43.
65 Osvald, 1989. In Csorba, 2000. 7.
66 Stein, 2015.
67 Dubravszky, s.a.
68 Kokas, 2002; ld. Dalcroze: Le Rythme; Merwe & Habron, 2015. Ld. még Merwe, 2017; Habron, 2019.
69 Merwe & Habron, 2019.
70 Pilinszky, 1993. I. 106.
71 Zrinszky, 2002; Fodor, 2015.
72 Békés, 2007. 105.
73 Ld. Lyotard, 1993. In Németh, 2015. s.p.
74 Faragó, 1991. 8.
75 Ld. A posztmodern állapot című művét.
76 Majzikné, 2008. 17.
77 Németh, 2015. s.p.
78 Lash, 1995. s.p.
79 Békés, 2007. 106.
80 Ld. csak az biztos, hogy semmi sem biztos…
81 Ld. Lash, 1995 – a művészet a művészet kedvéért, és a (művészi) anyaghoz való hűség esztétikája. Dekonstrukció (Derrida) a művészetekben (képzőművészet, építészet, design, nyelvészet, performance) és intertextualitás az irodalomban.
82 Diósi, 2012. 18.
83 Ld. Németh, 2015.
84 Diósi, 2012. 63.
85 Máthé-Tóth, 2006. In Diósi, 2012. 52.
86 Diósi, 2012. 52.
87 Wulff nyomán Horváth-Szabó. In Diósi, 2012. 53.
88 Diósi, 2012.
89 U.o. 70.
90 Metz. In Diósi, 2012. 70.
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave