„A művészeti nevelés német irányzatának megteremtőjeként számon tartott tudós legfontosabb ténykedése a századfordulót követő három nagy művészetpedagógiai konferencia megszervezése volt. (1901 Drezda: rajzoktatás és képzőművészet, 1903 Weimar: nyelv és költészet, 1905 Hamburg: zene és gimnasztika). Ezekhez a rendezvényekhez az irányzat fejlődésének egy-egy jellegzetes szakasza kapcsolható”2. Az, ami a hamburgi Kunsthalle-ban történt az Alfred Lichtwark igazgatósága alatti szűk három évtizedben, fejezetet írt a német művészettörténetbe, amely nemcsak múzeumpedagógiai alapvetést jelentett, hanem Hamburg város polgárainak esztétikai ízlésformálását is, ugyanakkor a hamburgi művészeti élet és a múzeumlátogatás felvirágzását, az iskolai történelem-, illetve művészettörténeti órák átlényegülését iskolán kívüli, élménypedagógiai neveléssé3. Lichtwark nemcsak a diákokat szólította meg a múzeumban megrendezett beszélgetések, elmélkedések által egy-egy képzőművészeti alkotás kapcsán – amelyek később írásban is megjelentek –, de a felnőttek, szülők csoportját is hozzászoktatta a múzeumlátogatáshoz különböző kiállításokkal. Például a gyermekrajzokat bemutató 1897-es A gyermek, mint művész (Das Kind als Künstler) című kiállítással – ezzel a kezdeményezéssel ugyanakkor felhívta a figyelmet az iskolai művészeti nevelés hiányosságaira is. Lichtwark a Dictionary of Art Historians szerint különböző berlini újságokban „k” fedőnév alatt közölte írásait 1881-től4. A fiatal német festőket népszerűsítette, támogatta azáltal, hogy a múzeum számára műveiket felvásárolta, azok kiállításával ugyanakkor a múzeum sokévi csendjébe, mozdulatlanságába életet, aktivitást vitt5. Rövidesen Hamburgot az ország egyik vezető művészeti központjává emelte, de hatása túlterjedt a határokon is. A múzeum lépcsőházát a gyermek-festőiskola (Kindermalschule) alkotásaival díszítette, ilyenként Lichtwark volt az első, aki a gyermekrajzokat múzeumba való művészi értéknek tekintette. Ugyanő szervezett elsőként kiállítást múzeumban amatőr fotográfusok munkáiból6. Múzeumigazgatói hivatalának első évében indította el többek között a művészek képzésének szándékával a hamburgi művészek kedvelőinek baráti körét Gesellschaft der Hamburger Kunstfreunde (Hamburgi Művészetbarátok Társasága) néven7.

Lichtwark múzeumpedagógiai alapelveként vallotta, hogy a népnek nem egy tétlenül várakozó múzeumépületre van szüksége, sokkal inkább egy olyan intézmény szolgálja a térség népének művészeti nevelését, amely aktívan bevonja és bevonzza a látogató közönséget. Ugyanakkor maga a művészeti élet is aktivitást, mozgalmasságot hoz a helyiek, minden korosztály esztétikai nevelésébe8. „A tanult művészettörténész és pedagógus már a székfoglalójával történelmet írt a művészetpedagógiában, a múzeumot a képzés helyszínének tekintette (...) elsősorban abban számított újítónak, hogy a pedagógus továbbképzést a múzeumban képzelte el, másodsorban abban, hogy a laikusok számára tartott előadásain a művészeti szemlélődés középpontjába az eredeti alkotásokat helyezte”9.

A Kodály-koncepció kiindulópontja az a meggyőződés, hogy a zene emberformáló erő, amely kihat az egész személyiségre, további komponensei pedig az értékes zene, amely érzékenyíti a lelket a művészi szép befogadására, és amelynek ízlésformáló ereje van23. Az életműből kiemelt, jelmondat értékű kodályi kijelentések jól összegzik a zenepedagógiai orientáció eszmerendszerét24: csak művészi értékű, minőségi, tiszta zene lehet a zenei nevelés alapja. „Legyen a zene mindenkié!”25, azaz legyen mindenkinek elérhető a zenei nevelés és zenei műveltség, a cél pedig a zeneértő tömegek kiművelése. A zeneértőkké nevelést magyar (nemzeti népi hagyományokból eredő) népdaltanulással és énekléssel már kora kisgyermekkortól, sőt az anya magzatkorától kell elkezdeni. Népdalaink által ismerjük meg zenei anyanyelvünket. Az éneklés, mint aktív zenélés áll hozzánk a legközelebb, az emberi hang a legnemesebb hangszer. A zene legyen közösségi élménnyé esősorban kórusban való énekléssel. Minden gyermek fejleszthető. A zenei műveltség akadályozója a zenei analfabetizmus – szükséges megismerni a zenei írás-olvasást a relatív szolmizáció által. A zene elválaszthatatlan a mozdulattól: „A gyermek ösztönszerű, természetes nyelve a dal, s minél fiatalabb, annál inkább kívánja mellé a mozgást. A mai iskolának egyik fő baja, hogy nem engedi eleget énekelni és mozogni a gyermeket”26. A zenetanítás során figyelembe vett életkori sajátosságok értelmében születtek meg a Kodály-gyakorlatok27. „A zenei nevelés anyaga mindhárom esetben a legegyszerűbb gyermekdalokra, a pentatóniára épül. (...) Kodály zenei nevelési koncepciója egyértelműen éneklés-központú”28. Kodály a magyar népdal hagyományait, „a folklór legszebb darabjait egyenértékűnek tartotta a klasszikus szerzők műveivel. (…) A képzés zenei anyaga az ötfokú hangrendszer motívumaira épül”29. Pukánszky tanulmányában a lehető legtömörebben három fogalompárba sűrítve foglalja össze a Kodály-koncepció alapját: „Ebben a zenei nevelési koncepcióban három olyan összetevő szerepel, amely szervesen összefügg egymással. Az első a tiszta éneklés, s ezzel együtt a »belső hallás« fejlesztése a célszerűen összeválogatott énekgyakorlatok segítségével”30. Viták folytak arról, hogy a Kodály zenepedagógiai elvei, programja módszernek vagy inkább koncepciónak minősíthetők-e, Kodály maga ugyanis sem írásaiban, sem nyilatkozataiban vagy beszédeiben nem egyértelműsítette azt31. „Sokan mondják, hogy zenepedagógiánk alapja már nem is módszer, hanem inkább filozófia: Kodály tanítása arról, hogy mi a zene szerepe a társadalomban, a gyermek, az ifjú és a felnőtt életében”32. Mi azonban – Choksy33 és Gönczy34 fogalomtisztázása nyomán, és Kokassal egyetértve – úgy véljük, mindkét besorolás helytálló annak függvényében, hogy annak melyik aspektusát emeljük ki. Állásfoglalásunkat az is alátámasztja, hogy maga Kokas több alkalommal módszerként beszél Kodály zenei programjáról, és megjegyzi: „Amikor tehát Arezzóban Kodály módszeréről beszéltem, elsősorban azt a nevelési koncepciót ismertettem, amelyet Kodály zseniális elméje olyan átfogóan és a teljes személyiségre kiterjesztve, az élet minden vonatkozásának egységében meglátott és számunkra átadott”35. Ugyanakkor Kokas is megkülönbözteti a módszert, azaz a gyakorlati elemeket a koncepciótól, amely „viszont a személyiség egészének formálásához választott elveket adja meg”36. Fontos megjegyeznünk Mészáros véleményét, miszerint Kodály elvei nem hoztak merőben újat a művészeti nevelés rendszerébe, hiszen – miként Mészáros kiemeli – előzményeinek tekinthetjük Kay, Dewey, Németh nevelésfilozófiai nézeteit, sőt Imre Sándor nemzetnevelés-elméletét és Karácsony Sándor magyarságtanát is37.

A kodályi zenepedagógia módszertani elemei: relatív szolmizáció38, magyar népdalkincs, kóruséneklés, mindennapos iskolai énekórák, körjátékok (kevésbé hangsúlyosan), zenei írás-olvasás elsajátítása, zenei olvasógyakorlatok, vokális és (belső) hallási képességek fejlesztése, a zenei nevelés korai elkezdése39. Mindezek művelését annak tudatában szorgalmazta Kodály, hogy a zenei nevelésnek szignifikáns transzferhatása van a tanulók más tárgyakban elért tanulmányi eredményességére40. Ezenfelül fejleszti a fiatalok ízlését, pozitíven megerősíti a hagyomány, a jó zene, az értékes irodalom, a költészet, az anyanyelv szeretetét41.