A centenáriumi kiadás kötetei – az alacsony példányszám miatt – ma már gyakorlatilag hozzáférhetetlenek. Ezért feltétlenül üdvözlendő, hogy a Kalligram Kiadó az életművet most három vaskos kötetben összegyűjtve (1107, 745, illetve 1405 oldal) újra kiadta – végtére is a 20. századi magyar politikai gondolkodás legnagyobb formátumú képviselőjéről van szó. Az oeuvre besorolása nem egyszerű: Bibó magát egyértelműen a népi mozgalom örökösének, baloldalinak vallotta, ám írásainak összességéből egy olyan gondolkodó körvonalai rajzolódnak ki, akinél egyszerre vannak jelen a modern politikai gondolkodás három nagy iskolájának, a szocialistának, a liberálisnak és a konzervatívnak az elemei. Ezeket egykori szegedi mesterétől, Horváth Barnától megörökölt – eredetileg a neokantiánus jogfilozófiában alkalmazott – szinoptikus módszer segítségével illesztette be egyetlen narratívába. Politikai gondolkodói ars poéticáját halálos ágyán megfogalmazott töredékes feljegyzése foglalja össze: „Szabadság – egyenlőség – testv. Szintézis? nem is kell – torzulásokat lehagyni Ideológiai hűség = torzulás”.

Jelen kiadás szerkesztője, Dénes Iván Zoltán az oeuvre három nagy problémacentruma köré csoportosítja a szövegeket. A 2016-os első kötet két, egymással összekapcsolódó kérdéskörben mozgó írásokat gyűjt egybe: a vezérszólam az európai társadalomfejlődés értelme, illetve az ehhez kapcsolódó politikai hisztéria problematika. A szövegközlés érzékelteti Bibó gondolatainak genezisét a fiatalkori írásoktól a kései szövegekig: világossá válik, hogy a morál és a politika viszonyára, a hatalom humanizálására, illetve a fejlődés kisiklásaként előálló zsákutcás helyzetekre és az ezekből kinövő politikai hisztériákra vonatkozó teória konstans módon jelen van gondolkodásában. Igaz ez elitkoncepciójára is: ez ott van már az 1941-es Vezetés–követés című előadásvázlatában, de szerves része az 1971-es nagy összefoglaló esszének is. A „politikai hisztéria” című szövegblokkban találjuk a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után címet viselő 1948-as esszét; ennek jelentőségét a szociálpszichológiai módszernek a maga korában úttörő jellegű, rendkívül invenciózus alkalmazása adja. Bibó gondolatvilágának hátterét rajzolják meg az itt közölt levelek; ezek kiegészítik, megvilágítják esszéinek gondolatmenetét, bepillantást engednek alkotói műhelyébe.

A 2019-es második kötet a Demokratikus közösségi értékelési és magatartásminták alcímet viseli. Ebben Bibó politikai elemzéseit és 1956-os politikai szerepléséhez kapcsolódó szövegeit találjuk. A tudományos elemzés nem önmagában érdekli, érdeklődésének középpontjában a demokratikus közösségi cselekvés lehetősége és magatartásmintáinak tartóssá tétele áll: személyében az autoriter és totalitárius berendezkedésekből a remélt és kívánt demokratikus berendezkedésbe való átmenet gyakorlati kérdéseivel foglalkozó politikai gondolkodóval van dolgunk. A politikai mozgásoknak azt az irányát próbálja meg kitapogatni, amely a demokratikus szocializációs minták meggyökereztetéséhez és az egymást kiegészítő szervilis és uralmi attitűdök visszaszorításához vezet. A kötet nyomon követi Bibó intellektuális-morális pályaívét a harmincas évek közepétől egészen élete végéig. Itt is levelek és levéltári anyagok egészítik ki és árnyalják a képet. A politikai cselekvő alakja személyes-emberi kapcsolatainak hálójában jelenik meg. Kiderül, hogy az 1944-es Szabadságszerető ember tízparancsolatának szerzője miképpen próbálta meg a demokratikus viselkedés erkölcsi kódexét belügyminisztériumi köztisztviselőként a saját életében megvalósítani 1945 után, amikor – Erdei Ferenc rövid belügyminisztersége alatt – közigazgatási főosztályvezető volt. Ennek az időszaknak fontos dokumentumai a svábok tervezett kitelepítésével foglalkozó szövegek, amelyekben Bibó a morális szempontokat mellőző politikai cselekvés végzetes társadalmi és társadalomlélektani következményeire akarta felhívni felettesei figyelmét. 1948-ban született meg az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című nagy esszé, amely a két világháború között oly divatos – manapság ismét reneszánszát élő – nemzetkarakterológia determinista, az apriori módon létező nemzeti tulajdonságok és az ezekhez szabott politikai berendezkedés gondolatával operáló szemléletmódját veszi éles kritika alá. Az 1945–1948 közötti koalíciós időszakban, a kérészéletű korlátozott demokrácia éveiben, maga Bibó láthatóan a politikai helyzet elemzését tartotta legfontosabb feladatának: a politikai elitre, a döntéshozókra kívánt hatni – nem sok sikerrel. Nem a manapság oly divatos vulgárpolitológia az, amit ekkoriban művelt, nem a szavazatmaximálás mikéntjére vonatkozóan akart technikai tanácsokat adni, hanem a politikai cselekvésnek azt az útját kereste, amely a demokratikus közösségi minták meggyökereztetésének irányába mutat. A kötet írásaiból nem csupán a politikai elemző alakja, hanem a bajban levő embertársain jogi ismereteivel segíteni akaró ember alakja is kirajzolódik: beadványok, levelek tanúskodnak erről, amelyekben jogsértő módon bebörtönzött személyek érdekében próbált meg eljárni.

A 2020-as harmadik kötet alcíme: Az önrendelkezés legitimitása. A bibói életmű egy, talán kevésbé ismert, de nagyon lényeges részét mutatja be, az előző kötetekhez hasonlóan, kronologikus sorrendbe rendezve az anyagot: Bibó jogfilozófiai, jogtudományi, a nemzetközi jogi, illetve az ezekhez kapcsolódó politikatudományi, szociológiai, társadalompszichológiai és a közigazgatás reformjával foglalkozó írásait olvashatjuk itt. Az a tény, hogy Bibó pályáját jogfilozófusként, illetve a nemzetközi jog kérdéseivel foglalkozó szakemberként kezdte, alapvetően meghatározta későbbi látásmódját is. Az ígéretes fiatal jogfilozófus a Horváth Barna körül csoportosuló szegedi iskola tagja volt – Vas Tibor és Szabó József mellett –, aki 1935-ös jogfilozófiai írásában, a Kényszer, jog, szabadságban a Horváth Barna-féle szinoptikus módszert nemcsak átvette, hanem át is alakította. A nemzetközi konfliktusok iránti korai érdeklődését bizonyítja a Nemzetközi jog című írás, amely nemzetközi jogi előadásait gyűjti egybe, s amely, más korai jogtudományi szövegekhez hasonlóan, megelőlegezi a későbbi, a hatvanas években született monumentális konfliktuselméleti esszét, A nemzetközi államközösség bénultsága és annak okait, melyben a jogtechnikai apparátus részletesen kifejtett történeti kontextusba illeszkedik.

A társadalmi és közigazgatási reformmal foglalkozó írások központi gondolata az, hogy az uralmi szempontoknak nem szabad érvényesülniük a közigazgatásban. Ez a megfontolás köszön vissza Bibó életének utolsó évtizedében született reformjavaslatában is: 1975-ös, Közigazgatási területrendezés és az 1971. évi településhálózat-fejlesztési koncepció című 150 oldalas írásában is ezt próbálta meg érvényesíteni egy alapvetően megváltozott társadalmi-politikai környezetben. Az írás utolsó részében vezette elő javaslatát, amely lényegileg 1950-es, saját – Erdei Ferenc tanyás-mezőváros koncepciójára épülő – városfejlesztési tervezetének átdolgozása.

Nem lehet megkerülni a Bibó időszerűségére vonatkozó kérdést. Aki az angolszász stílusú analitikus politikai filozófia mellett teszi le a garast, az bizony csalódni fog. Bibó a magyar gondolkodásban nagy tradícióval bíró gondolkodói esszé hagyományának jelentős képviselője – aki ezt a műfajt kedveli, örömmel forgatja írásait ma is. Ami pedig az életmű nagy központi témáit illeti – morál és politika viszonyának problémája, a demokratikus politikai szocializáció mintáinak életben tartása és továbbadása –, ezek ma bizony időszerűbbek, mint valaha.